A Kockafejek pont egy olyan sorozat, amit már korábban elkezdtem nézni, de elsőre nem nagyon fogott meg: rossznak eddig sem tituláltam, ám annyira jónak sem. Másodjára viszont egészen megszerettem – a legnagyobb favoritom talán most sem lesz, de élvezem annyira, hogy pörgessem egymás után az epizódokat. Lássuk, mivel (vagy éppenséggel kikkel) állunk szemben!
Roy Trenneman (Chris O’Dowd) és Maurice Moss (Richard Ayoade) a Reynholm Industries nevű cégnél dolgoznak, és a számítástechnikai eszközökért felelősek. Egyik nap nemvárt fordulat következik be munkahelyükön, amikor is főnökük, Denholm (Christopher Morris) egy új alkalmazottat vesz fel, akit az informatikai részleg menedzserévé tesz. Az új jövevény, Jen Barber (Katherine Parkinson) azonban, mint kiderül, semmit sem ért a számítógépekhez, mégis neki kéne irányítania a vele együtt háromfős osztályt. Roynak és Mossnak eleinte egyáltalán nem tetszik Denholm döntése, ám az együttműködésnek és a közös programoknak hála rövid időn belül összeszokik az új „szupercsapat”.
A széria, szitkom lévén alapvetően vicces helyzetekkel operál, ezen belül a fő komikumforrás a félreértéseken alapuló szituációk, ami személyes kedvencem. A poénossághoz azonban a karakterek tesznek hozzá a legtöbbet, akik eleinte totálisan sablonosnak tűnnek: Roy a trehány, munkakerülő és néha kissé gusztustalan srác, Moss a tipikus, lexikonból szakasztott „geek”, aki harminc fölött is az anyjánál lakik és nem tudja, hogy kell társaságban viselkedni, Jen pedig a buta liba, aki csak akadályozza a többieket. Pár epizód elteltével azonban rájövünk, hogy ezek a szereplők annyira mégsem kétdimenziósak, hanem bizony jóval több oldaluk van, mint amennyit elsőre látunk belőlük: Roy tud rendkívül aranyos és törődő is lenni, Moss szintén nagyon jólelkű, Jen pedig sokkal okosabb és rafináltabb, mint azt gondolnánk. A legjobb az egészben, hogy ez a tény abszolút nem megy a viccesség rovására: képesek vagyunk egyik pillanatban együtt érezni velük, a másikban pedig könnyesre röhögni magunkat rajtuk.
A sorozatban nincs átívelő cselekményszál, minden részben egyetlen sztori bontakozik ki, visszautalások nem nagyon fordulnak elő, úgyhogy a pilotot leszámítva teljesen mindegy, hogy milyen sorrendben nézzük az epizódokat, össze-vissza is érthetőek. Igazából az egyetlen problémám a Kockafejekkel, hogy rettenetesen rövid: ugyan négy évad jelent meg, ez mindössze huszonöt részt jelent. Ugyan van még egy ötvenperces különkiadás is, de ez még így is édeskevés – bár lassan már általános érvényű lesz, hogy az igazán jó szériák általában nem túl hosszú életűek.
Mit nyújt tehát a Kockafejek: három rendkívül szerethető és vicces főszereplőt, akik azért tartogatnak bőven meglepetéseket, valamint rengeteg humoros szituációt – ja, és rengeteg idézhető sort!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback