„Valamikor réges régen, mikor még a piramisok is gyermekek voltak, az egyiptomi királyok egy rendkívüli hatalmakat felölelő játékot játszottak. Ám ez az árnyjáték olyan háborúba torkolt, mely az egész világot fenyegette. Míg nem a bátor Fáraó elzárta ezeket az erőket a misztikus ezeréves ikonokba. Ám ötezer évvel később, egy Yugi nevű kisfiú megfejtette azok titkát, s az ikonok varázserejének birtokában kiválasztott lett. Így a sors most őt jelölte ki arra, hogy megmentse a világot az árnyjáték elől, pontosan úgy, ahogyan Fáraó tette azt hajdanán.”
A történet ott kezdődik, hogy Yugi és barátai játszanak az iskolában a párbajkártyával, ami egyszerű fantasy lényekből álló kártyajátéknak tűnik, ám több van mögötte, mint azt hinnénk. Yugi nagyapja egy játékboltot vezet, ahol a legnépszerűbb játék most ez, olyannyira, hogy ország — és világszerte is mondhatni sportszerűen űzik a valamire való emberek. Világ, országos és területi bajnokságokat tartanak, a TV közvetíti a mérkőzéseket, de nem úgy kell elképzelni, mint egy unalmas sakk bajnokságot. A kártyákon lévő sárkányok, manók, harcosok kilépnek a lapokról, és mondhatni gladiátor harci stílusban egymásnak esnek. Yugi és baráti köre is egy ilyen mérkőzést néznek épp, mikor Yugi csomagot kap az egyik legnagyobb játékgyártó cég fejétől, Maximiliam Pegasustól, miután felkeltette annak érdeklődését azzal, hogy legyőzte a világbajnokot, Seto Kaibát. A doboz egy kazettát tartalmaz, amit mikor le akarna játszani, az hirtelen egy másik dimenzióba repíti, ahol az idő megállt, hogy a párbajkártya atyja,és jelenlegi bajnoka megmérkőzhessenek, a tét pedig nem más, mint Yugi nagyapjának lelke.
Tudom, tudom így leírva hihetetlenül ostobának hangzik az egész, és ez még csak a jéghegy csúcsa. A Yu-Gi-Oh a kezdetleges gyerekes, és kissé nevetséges indulás után igazán magas színvonalú történetté növi ki magát. Miután megszoktuk, hogy a kártyalapok szinte élnek, hogy a kártyáknak lelke van, és hogy az életpont vesztés fájdalmat jelent a játékosoknak, — hiába elektronikus rendszerben megy a játék — akkor igazán izgalmas, egyedi és élvezetes művet kapunk.
Akkor válik érthetővé minden, amikor rendesen összekötik a régi egyiptomi vonalat a modern játékkal, hiszen bár az elő rész bevezetője elmagyarázza, hogy ősi játékról van szó, nem kapunk pontos magyarázatot, csak jó pár rész elteltével. Azonban az árnyjáték pontos megismerése után, mondhatni epic és vérre menő harcokban vehetünk rész, ahol életek, lelkek, világok sorsa a tét.
Karakterek terén a Yu-Gi-Oh szintén igazán különleges. Yugi már csak a megjelenésével is ikonikus karakternek számít, pláne a benne élő Atem (Yami Yugi), aki a mérkőzések alatt átveszi fölötte az irányítást, hogy minden jól menjen, hiszen a szellem több ezer éves tapasztalata igazán hasznos tud lenni. És igen, kérdezhetnétek, hogy ez nem csalás? Nos, azt hiszem mivel más karakter is rendelkezik hasonló szellemmel, így nem, pláne, hogy ott vannak az ezer éves ikonok hordozói, akik aztán nem panaszkodhatnak, hogy nem kaptak elég misztikus erőt.
A történet itt is periódusos, arcokra lehet osztani őket. Én az első évad (Duel Island) részein nőttem fel, nagyon rég ismerem, de még mindig izgalmasak sokszori újranézés után is. Ahogy haladunk előre, az új karakterek újabb fenyegetéseket hoznak magukkal, és egyre több a misztikus, varázslatos ellenség, akiket megszállt, teszem azt, valamilyen ókori gonosz. De persze van, aki alapból rosszban sántikál. A legnagyobb bajkeverő, az ártatlan kinézetű Bakura, aki minden áron az ikonokat akarja megszerezni, hogy leigázhassa a világot. A többi gonosztevő is jól motivált, komoly fenyegetéssel bíró fickó, nincs itt kérem semmi baj ilyen téren.
Yugi barátai pedig valóban kellemes mellék karakterek. Kedvencem Joey (sajnálom, az angol nevüket szoktam meg), akit hóbortos jelleme mellett nemes cél vezérel, miközben Yuginak is próbál segíteni. És társai általában segítenek is, még ha eleinte kevésnek is tűnik, az, hogy pompom lányokként szurkolnak neki a párbajterep mellett, valamiért mégis azt érezzük, hogy nélkülözhetetlenek. Hiszen ezekben a párbajokban nem a testi edzettség a lényeg, hanem a lelki, és Yugi lelke nem bírná ki ezt a sok feszültséget, ha, nem lennének ott. Számomra pedig ez az egyik legnagyobb, és legtöbbször emlegetett mondanivalója a történetnek, a baráti összetartás, mely világokat, varázsos nagyhatalmakat tud áthidalni, és az ebből fakadó szeretet tényleg bármit képes legyőzni. Szivárványos, rózsaszín nyálömlengés vége.
Egy másik bajkeverő, de végül is a maga módján jó fiúnak számító Seto Kaiba, aki mindenféleképp le szeretné mosni Yugit a pályáról, de ez sokszori próbálkozásra sem sikerül, maximum csellel, vagy csalással. Seto olyan, mint a kőszikla, rendíthetetlen, az arca pedig, mint a jégcsap. Ennek ellenére nagyon szereti a kisöccsét Mokubát, és bár nagyon sosem volt jóban Yugiékkal, néha mégis egymás malmára hajtják a vizet, főleg ha közös az ellenség.
A kedvencem az az egyiptomi arc, amikor tényleg szervesen belelátunk, hogyan is alakult ki a játék, hogyan élt a fáraó, és hogyan küzdött meg Bakurával. Külső szemmel nagyon fura lehet az egyiptomi mitológia és történelmet egy ilyen fantasy stílusba belekeverve látni, ám végülis jól működik.
A rajzolás hű egy japán animéhez. Hatalmas szemek, tüskeszerű hajak (komolyan néha elgondolkoztam azon, ha Yugi hajába beleesne valaki, tuti felnyársalná…) szögletes, erős élű arcok, de az idő múlásával finomodnak ezek a vonalak, és nem mondom, hogy egészen realista emberi arcokat, kapnánk, de a végére igenis sokkal lágyabb a megjelenítés. A zene néhány egyiptomi momentummal operál, de az openingek, és endingek hűek a japán rockhoz, és remek, fülbemászó dalokat kapunk.
Számomra azért kihagyhatatlan alapmű, mert én már kis maki korom óta nem hogy néztem ezt a sorozatot, de általános iskolában komolyan kártyáztam is! (Esküszöm, megvan a paklim!) Ezen kívül, aki kicsit is kreatív, megalkothatja a saját kártyáit, és máris beszippantotta a világ, az Egyiptomi vonal miatt pedig egy ideig egyiptológus szerettem volna lenni, tehát erősen motivál, és tanít is az anime. Szóval okos, szerethető karakterekkel megáldott, egyedi világot létrehozó kihagyhatatlan alapmű. Bár lehet, hogy valakinek túl összeegyeztethetetlen az ősrégi kultúra egy kártyapaklival…
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback