Avagy a film, amikor a Disney elérte a mélypontot.
Miután Girnyó Dalton elrabolja a farm összes marháját, a gazda kénytelen eladni a tanyát, egyetlen megmaradt, díjnyertes fejőstehenét, Terkát pedig beadni a Szeletke Paradicsom nevű, állatmenedékként működő farmra. Azonban az idős Bella által vezetett tanya is az anyagi csőd szélén áll, ezért a belevaló Terka elhatározza, hogy a tanya két másik tehenével, a kifinomult Calloway asszonnyal, és a kelekótya Reménykével előbb elintézik, hogy Bella fizetési haladékot kapjon a banktól, majd pedig beneveznek a vásárra, és az ott nyert pénzzel megmentik Szeletke Paradicsomot. Csakhogy a terveik hirtelen fordulatot vesznek, mikor útjuk keresztezi Girnyó Daltonét – onnantól kezdve céljuk a marhatolvaj elfogása és a vérdíj megszerzése.
Az a szomorú – és emiatt az egy nagyon rövidke cikk lesz –, hogy hiába néztem most meg ezt a filmet, igazából sokkal többet nem tudok róla elmondani. Sőt, továbbmegyek: előtte mindössze csak egyszer láttam A legelő hőseit, és mindössze csak annyi maradt meg belőle, hogy volt benne három tehén – már pedig én általában a gagyi filmekre is jobban szoktam emlékezni.
A sztori unalmas és kótyagos, lehetetlen komolyan venni (viszont annyira meg nem komolytalan, mint például az Eszeveszett birodalom, ami meg már annyira abszurd, hogy az benne a jó), és így képtelen lekötni a néző figyelmét, vagy akárcsak bármiféle emocionális válaszreakciót kicsikarni belőle. Ezt a problémát csak tovább súlyosbítják a karakterek, akik egyszerre annyira sablonosak és annyira harsányak, hogy egyszerűen képtelenség megszeretni őket.
Az animáció a legjobb esetben is csak középszerű – a karakterdizájnok alapján egy jó tíz évvel korábbira saccolnám a filmet (ami még így is szégyen, mert tíz évvel korábban Az oroszlánkirály volt a Disney nagy durranása, az pedig gyönyörű), de annak a kornak sem a mozi minősége, hanem mondjuk a tévés rajzfilmsorozatoké. De maga az animáció sem szolgál semmi lélegzetelállítóval, pedig aztán a stúdió korábban már ezerszer bemutatta, mit is tud.
Az egyetlen enyhítő körülmény talán a dialógusok, ahol – hála a magyar szinkronnak, az angollal nem tudom, mi a helyzet – néha ezért felcsillan némi szellemesség, bár sokszor már az is áthajlik a fárasztó szóviccek kategóriájába. De ismétlem, ez sem ér sokat, mikor a karakterek és a sztori semmi egyebet nem tud kicsikarni a nézőből.
Illetve még egy pozitívumot tudok megemlíteni: az egész mindössze hetven perc – bár ebből még az is sok kicsit.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback