Mit tennél, ha egy nap rádöbbennél, hogy te vagy az ellenség?
Mikor még mamutok járták a vidéket, élt három fivér: Sitka, Denahi és Kenai. Történetünk elején Kenia éppen arra készül, hogy megkapja totemállatát – azt e jelet, ami szerint élnie kell, hogy férfivá válhasson. csalódottságára azonban a totem, amit a sámánasszonytól, Tananától kap, nem más, mint a szeretet medvéje – ráadásul rögtön a ceremónia után azzal kell szembesülnie, hogy egy medve ellopta a frissen fogott halaikat. Dühében Kenai a medve után indul, utána pedig fivérei – az összecsapás viszont nem éppen úgy alakul, ahogy azt a fiú eltervezte. A gleccseren ugyanis a medve erőfölénybe kerül, Kenainak és Denahinak pedig csak bátyjuk önfeláldozása nyomán sikerül megmenekülnie. A gyász sújtotta Kenai ezután ismét a medve után ered, és megöli azt – ám ekkor meglátogatja bátyja szelleme, és hogy megtanítsa a leckét a fiúnak, medvévé változtatja őt. Kenai egyetlen esélye, hogy visszakapja régi alakját, ha eljut oda, ahol a fény a földre ér, ugyanis ott megbeszélheti a dolgot fivére szellemével. A fiúnak fogalma sincs, ez merre lehet, de szerencsére talál magának egy vezetőt az idegesítő és soha el nem hallgató bocs, Koda személyében. Útjuk azonban nem lesz veszélytelen, hiszen Denahi, abban a hitben, hogy Kenai az a medve, aki megölte mindkét testvérét, rájuk vadászik.
Minél mélyebbre jutok ebben az érában, annál jobban úgy érzem, hogy jó-jó, értékelem az alapötletet, mert tényleg jó, és van pár érdekes motívum, de mégis hiányzik valami a filmből, ami úgy igazán meg tudna fogni – a Mackótestvérrel sincs ez másképp.
Ami többé-kevésbé formabontó ebben a filmben, hogy nincs kijelölt főgonosza – a konfliktus Kenai forrófejűségéből és gondatlanságából adódik, amit megspékel meggondolatlansága, és az, hogy nem hajlandó tovább látni az orránál. Ez ahhoz vezet, hogy borzalmas hibákat vét, amikért nem megbüntetik, hanem egy olyan helyzetbe kényszerítik, amiben rájöhet, mit is rontott el. És Kenai jellemfejlődése tényleg szép és érdekes, meg minden, de valahogy mégis kevés.
Viszont az aláírom, hogy a narratíva emiatt gonosz-hiány miatt egészen ügyes, mivel folyamatosan változik az, kit is tekintünk az ellennek, így a nézőnek folyton meg kell kérdőjeleznie saját álláspontját is. Ugyanakkor viszont kicsit túl könnyűnek éreztem Kenai megváltását, azt, hogy Koda végül mégis milyen könnyen megbocsátotta neki tettét.
Még egy kicsit tovább lovagolva Kenai karakterén: míg őt nagyon szépen kifejtik, a többi karakter eléggé el van nagyolva. Denahi még határeset, Sitka szimpatikus, és tőle nem is várna el az ember karakterfejlődést, a többiek azonban szórakoztató klisék – főleg Tanana, és a két jávorszarvas (akik legalább viccesek, bár a maguk fárasztó módján). Esküszöm, még Koda is elég egysíkú maradt, pedig nála azért érződik a próbálkozás.
Az animáció viszont gyönyörű – Kenai átváltozásai egyszerűen lélegzetelállítóak, ugyanis ott amit az adott technikából ki lehetett hozni, azt animátorok kihozták. De a többi szcénában is imádtam az élénk, de mégsem bántó színeket, azért pedig, amit a készítők az árnyékokkal és az árnyalat-átmenetekkel műveltek, külön jár a dicséret.
Az őt megelőző filmekhez képest (az Atlantiszban például egyáltalán nem volt dal, a Kincses bolygóban pedig mindössze csak egy) a Mackótestvérben meglepően sok a zene: négy dal is felhangzik, méghozzá négy egészen fülbemászó dal, amiket viszont az éra szokásaihoz híven egy „narrátor”, nem pedig a karakterek énekelnek (belegondolva ez a tendencia már a Tarzannál kezdetét vette).
Összességében a Mackótestvér nagyon aranyos kis filmecske, ami érdekes tematikát jár körül, viszont hiányzik belőle az a plusz, ami igazán klasszikussá tudná tenni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
