Eddig párszor már estem pofára a menő név és az adott széria körül kialakult rajongótábor hatalmas méretét látva – aztán megnézem, és csak pislogni tudok, hogy ugyan ebben mi fogja meg az embereket? Mit lehet érdekesnek tartani benne? Mitől másabb ez, mint a többiek? Nos, a válaszokat a kérdésemre ugyan megkaptam, mikor a Tokyo Ghoul végére értem, de azok miatt is eléggé felemás érzések keringenek bennem.
A történet, miben emberek és ghoulok feszülnek egymásnak nagyon izgalmasnak tűnt, aztán egyből szembetaláltam magam a – számomra – legnagyobb negatívummal: a főhőssel, Kaneki Kennel, aki nagy nehezen elhívja randira azt a lányt, aki már hosszú ideje tetszik neki, és ami még számomra is furcsa volt elsőre, hogy Rize, belemegy. De mint később kiderül, csak azért, hogy kedves Kaneki legyen a vacsorája, így önjelölt Rómeónkra sanyarú jövő várna, ha nem zavarnák meg bizonyos dolgok az étkezést, ezzel Kanekit a kórházba, Rizét a hullaházba juttatva. Persze a srác életét is csak úgy sikerül megmenteni, ha Rize néhány szervét megkapja, de ezzel ő maga is fél-ghoullá változik (vagy pontosabban mesterségesen megalkotott ghoul). Ettől fogva pedig megindul egy olyan világ felé, ami tele van őrülettel, vérrel és emberi/ghouli drámával.
Mocskosul jó az alap, ugye? Akkor kérdem kedves Ishida Sui, hogy miért ajándékozott meg minket az Eren mellett leginkább idegesítő főhőssel, és egy meglehetősen unalmasra sikeredett első évaddal. Mert az így másról sem szólt, mint hogy Kaneki körül emberek és ghoulok ölik halomra egymást, ő meg csak visít, hogy én akkor is ember vagyok, aztán egy rész alatt gyorsabb jellemváltozáson megy át, mint Lucy (Elfen Lied), én meg csak ismételten pislogok, hogy most mi van.
A főbb ghoul szereplőkkel nem volt különösebb bajom, sőt – egy-kettőt még kedvelek is – csak az esett némileg rosszul, hogy az ő általuk hozott formulákat is láttam már valahol máshol, és másképpen. Példának okáért ott van az egymás ellen forduló testvérpár Touka és Ayato, akik látszólag és ténylegesen sem értenek egyet a másikkal, de azért mégiscsak testvérek. Hmmm, hol is láttam én már ilyet (Trigun)? Vagy a kissé megszállott Shuu csak engem emlékeztet egy kicsit Yuno-ra (Mirai Nikki)?
Aki számomra megtudta még úgy, ahogy menteni az első évadot, az a rezidens őrült kölök Suzuya volt. Mondjuk, csak később derül ki, hogy mégis ő mitől vált ilyenné, és többszöri nézésre sem a legegyedibb karakter, viszont aláírtan sokkal szerethetőbb, mint a fentebb említett kis dilimókus.
Viszont, aki számomra abszolút etalon volt: az nem kisebb személy, mint a ghoul irtás nagymestere (kinek múltjáról hamarosan látható a Tokyo Ghoul:Jack névre keresztelt OVA) Arima Kishou. Mint ahogyan a harcos cikkben is említettem, ez a tag a halszeműek nagykövete is lehetne, de emellett olyan páratlan harci képességekkel és emberfeletti karizmával rendelkezik, hogy még a méltán legerősebbnek tartott ghoul, Egyszemű Bagoly is kétszer meggondolja vele szemben a harcot.
Ha már ghoulok: én még azon generációba tartozom, ahol a ghoul jelzőt nem furcsa szemű, elmebeteg szépfiúkra/széplányokra, sokkal inkább oszló és gusztustalan mozgó tetemekre használták. De mégis a kedvenc dolgom a ghoulokban, hogy lenézik és megvetik az embereket. Oké, értem én a feszültség okát, de akkor is: az ételt enni kell, és nem kritizálni.
Amire viszont a legkisebb rossz szavam sem lehet (már ha eddig volt olyan), azok a harcok: mind kellően pörgősek és stílusosak voltak, meg persze olykor kötelezően véresek/ és vagy morbidok. És ezt elismerni tudom. Továbbá még vannak benne hangulatos kínzójelenetek, amik remekül megállták a helyüket, de hát persze csak ennyiből még nem állhat egy teljes sorozat.
Utolsó szóként csak ennyit: én magam nem vagyok fanja a Tokyo Ghoulnak, nem is értem az átlagon felüli népszerűségét. Elismerem a jó dolgait (mert van olyan), de a rossz és fájó dolgok mellett sem mehetek el.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback