Az Atlantisz számomra az a Disney-film, ami mintha nem is Disney lenne: szokatlanul erőszakos, kegyetlen, egyszerűen reális (eltekintve a fantasy/sci-fi háttértől). Ám ettől függetlenül imádom.
1914-et írunk. Milo Thatch fiatal és lelkes washingtoni nyelvész-térképész, akit egész életében egyetlen cél hajtott: továbbvinni nagyapja kutatását és megtalálni a Pásztor Naplóját, a legendás könyvet, ami a monda szerint elvezeti a vándort Atlantisz elsüllyedt szigetéhez. Milo biztos is benne, hogy tudja, hol van a napló, a múzeumban azonban nem veszik komolyan, és nem adnak neki pénzt az expedícióra. Ekkor robban be Milo életébe a milliomos Mr. Whitmore, nagyapja régi barátja, méghozzá teszi ezt azzal a hírrel, hogy megvan a napló (ami persze ott volt, ahol Milo gondolta). Hovatovább, hála a Thadeus Thatch-csel kötött fogadásának, Whitmore most nem kevesebbel áll Milo elé, minthogy már meg is szervezte az egész expedíciót Atlantiszra, és már csak egy nyelvészre van szüksége, aki le tudja fordítani a naplót. Milo persze rögtön csatlakozik a kalandhoz, ám ekkor még fogalma sincs róla, hogy sokkal többet fog Atlantiszon találni, mint arra először számított volna.
Még a blog hajnalán írtunk a Titan A.E. című rajzfilmről, amiről konszenzusunk röviden az volt, hogy a film képtelen eldönteni, melyik korcsoportnak is akar imponálni, ezért a gyerekeknek túl véres, a felnőtteknek meg túl bugyuta. Az Atlantisz esetében is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ez a film úgy döntött, ő a kicsiket és a nagyokat is be akarja vonzani, és neki bizony ez többé-kevésbé be is jött.
A sztoriban sok helyen elég durva elemek tűnnek fel – lazán látunk statisztahalált, arról nem is beszélve, hogy szinte rögtön a film elején meghal a fél expedíció. Ilyen lazán. A szereplők sem igazából jók vagy rosszak, hanem valami köztes állapotban lebegnek (leszámítva a morálisan feddhetetlen Milót, és az atlantiszi hercegnőt, Kidát). Az expedíció főbb tagjai mind bevallják, hogy a pénz miatt jöttek, és ezért a pénzért bizony randa dolgokra is hajlandóak, de van egy pont, ahol ők is meghúzzák a határt és vezetőjük ellen mennek – és így maradnak szimpatikus karakterek.
Ez a mellékszereplő-gárda amúgy rettenetesen sokszínű – állítom, hogy a legsokszínűbb az összes Disney-film közül. Teljes a szórás korban – mozgunk a tinédzser Audrey-tól a hetven pluszos Mrs. Packardig – és rasszban – fehér, latina, indián-afroamerikai félvér –, és még a nemek aránya is egész jó. De nem csak erről van szó esetükben, hanem a remek dinamikáról is. Bár valamilyen szinten comic reliefként működnek, a vakondszerű Mole-t leszámítva senki sem megy át a paródia-kategóriába, humoruk ehelyett a már összeszokott, kemény stresszhelyzeteket megélő, egymást heccelő csapat érzetét kelti olyan módon, ami egy élőszereplős filmben is működne.
Az Atlantisz valódi főszereplői azonban Milo és Kida, és mindkettejüket imádom. Milo nem hős alkat: kétbalkezes, csetlik-botlik, cérnaszál, testi ereje gyakorlatilag nulla. De van esze és ambíciója, bátorságáról és erkölcsi szilárdságáról már nem is beszélve. Milo felnő a helyzethez és túllép saját korlátain, így végül hőssé válik. Mellette Kida már önmagában is érdekes: egyszerre harcos és vezető, esetenként diplomata, de teszi ezt úgy, hogy édesen naiv és kedves marad. Viszont ami még külön érdekessé teszi, az az apja és közte fennálló ellentét: míg a király – saját hatalomvágyából okulva – megelégszik azzal, hogy népe életben van, Kida áhítozik a kultúra visszaszerzése után, és igazából ez az, ami motiválja.
A film vizuális világa is lenyűgöző: számos olyan jelenet volt benne, mikor eltátottam a számat, hiszen Atlantisz pusztulásától kezdve a nyitójelenetben egészen a nagy fináléig folyamatosan egymást váltják a monumentális helyszínek és a színek orgiái. Egyszerűen gyönyörű.
Persze, most sem azt mondom, hogy ebbe a filmbe ne lehetne belekötni, mert lehet – gondolom a szakavatottabb szem számára éppen olyan tudományos baromságok vannak benne, mint amik engem is zavartak a Titan A.E.-ben. Ettől függetlenül azonban akkor is nagy műnek tekintem, ami egyszerre tud komoly és humoros lenni, ami finoman pedzegeti az emberi lelket érintő morális kérdéseket, és ami végig brutálisan építi a konfliktust. Sokadik megtekintésre is le tudott kötni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback