Valahogy így képzelem ennek a filmnek a születését: egy unalmas hétfő délutánon két Disney producer/író tespedt az irodájában és éppen a kis másfél méteres, beltéri kosárpalánkra dobálta a kislabdát, mikor az egyikük megszólalt, hogy „te, kéne csinálni egy filmet, ahol egy elkényeztetett, egoista dög lámává válik, és az egész film alatt nyomatja a szarkasztikus monológjait a közönségnek”. Erre a másik hümmögött egy sort, majd így felelt: „rendben, de csak akkor, ha a karakterek a fizika minden létező szabályát áthágják, és annyi anakronizmust zsúfolunk bele, amennyit csak tudunk”. És erre bólintottak. Nem tudom, mit szívtak, de én is kérek.
Kuzco egy tekintélyes dél-amerikai birodalom uralkodója, aki mellesleg menő és jófej és úgy alapjáraton király – legalábbis ő ezt állítja magáról. Saját baróságát megünneplendő pedig eldönti, hogy születésnapja alkalmából hatalmas nyaralót épített magának, és ebben a tervében még az sem zavarja, hogy a projekt azzal járna, hogy le kell rombolni egy falut. Ám mielőtt beindulhatna az építkezés, Kuzco rájön, hogy tanácsadónője, Yzma előszeretettel csücsül a trónján és uralkodik helyette, mikor ő nem figyel oda. Nem egy haragtartó pasas lévén Kuzco nem kapja fel a vizet, mindössze csak kirúgja Yzmát. A nő viszont már annál érzékenyebb típus, és a hatalomhoz is hozzászokott, így hát eldönti, hogy végez Kuzcóval, majd, örökös nem lévén, a király halála után átveszi a hatalmat. A tervbe mindössze ott csúszik gikszer, hogy Yzma érzékeny lelkületű, ám észben nem túl erős izompacsirta szolgálója, Kronk véletlen rossz fiolát hoz el, hogy méreg helyett lámakivonatot ad az uralkodónak. Ezt követően, bár Yzma parancsba adja, hogy végezzen vele, Kronknak megesik a szíve Kuzcón, aminek következtében az eszméletlen és lámaalakba kényszerített király igencsak kalandos úton Pachánál köt ki – annak a falunak a vezetőjénél, amit Kuzco le akar romboltatni.
Állítom, hogy ez a legbetegebb Disney-film amit valaha csak láttam, ráadásul erre minden egyes újranézés alkalmával rádöbbenek. Persze mondom ezt a szó legjobb értelmében: Kuzco belső monológjai zseniálisak, Yzma Hádész mellett a kedvenc Disney-gonoszom, Kronkot pedig egyszerűen nem lehet nem szeretni. Ez utóbbi kettő közös dinamikáját meg külön csípem, főleg így, hogy helyből felrúgja a megszokott nemi sztereotípiákat: Yzma egy vén banya, ráadásul egy puma, aki úgy tízévente új, csinos férfisegédet fogad fel, akinél nem számít az ész, csak a küllem. Mellette eközben Kronk süt, főz, és alapból mindenben aláveti magát Yzma akaratának, kérdés vagy panaszkodás nélkül – és teszi mindezt úgy, hogy végig pozitív karakter marad.
Ami magát a sztorit illeti, az a végletekig egyszerű, és igazából a megszokott, kiszámítható klisékkel dolgozik. Szerkezetileg nézve egy buddy roadmovie-ról van szó, ahol Kuzco és Pacha küzdi vissza magát a palotához, abban a reményben, hogy ott majd Yzma segít visszaváltozni Kuczónak, és persze eközben sorra olyan kalandokba keverednek, aminek hatására ellenszenvük lassan barátsággá változik – miközben a másik vonalon Yzma próbálja megtalálni a királyt, hogy eltegye őt láb alól. Szóval maga a főfogás nem nagy szám, de a körítés isteni.
A film tele van elmeborult beszólásokkal, anakronisztikus poénokkal és teljesen szürreális elemekkel, amiket a remekül eltalált dialógusok tesznek teljessé. Viszont valamilyen szinten haragszom is a mozi humorára, hiszen sokszor túlságosan rámennek a testi poénokra, ami hosszú, vontatott jeleneteket eredményez, ami másról sem szól, minthogy Kuzco és Pacha éppen valami fájdalmas dolgon megy keresztül, amit általában a másiknak köszönhetnek.
A gyenge sztori és a célon túllövő testi poénok ellenére viszont rettenetesen élveztem a filmet – leginkább Kronkot és Yzmát, de azt hiszem, ezt már kellőképpen kifejtettem. Ezek után kedvem támadt akár még a Kronkra koncentráló folytatást is megnézni, bár félek, hogy ott már nem ilyen jó a dinamika.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback