Ez a film jegyzi hivatalosan a Disney reneszánsz végét, itt azért már érződik az átmenet a korszakok közt, mind a történetet, mind az animációt tekintve.
Az ezernyolcszázasak évek vége felé egy hajó elsüllyed Afrika partjai mentén, az egyetlen túlélők pedig egy ifjú pár és csecsemő kisfiuk. A pár azonban nem adja fel, berendezkedik az ismeretlen vidéken, hogy új életet kezdjen, azonban nem sokkal később egy leopárd megtámadja és meggyilkolja őket, árván hagyva fiukat. A csecsemő sírása odacsal egy nősténygorillát, Kalát, aki nemrégiben vesztette el saját kicsinyét, és aki, párja, a klánvezér ellenvetéseinek dacára, magához veszi a kisfiút, elnevezi Tarzannak, és sajátjaként neveli fel. Tarzan, bár jólelkű, eszes és lelkes, sosem tud igazán beilleszkedni a gorillák közé, bár azt sem tudja igazából megmondani, hogy miért van ez. Legalábbis egészen addig nem, amíg otthonában nem érkezik egy hóbortos, angol tudós a lányával, Jane-nel, hogy a gorillákat tanulmányozzák. Velük találkozva Tarzannak el kell döntenie, hová is tartozik valójában – az emberek vagy a gorillák közé?
Újranézve ezt a filmet, próbáltam kritikus szemmel állni hozzá, és találtam is pár dolgot, amibe bele tudnék kötni, ám összességében mégis azt kell mondanom, hogy egészen sikerült – ismét – lenyűgöznie.
Igazából ami leginkább zavart a filmben, az Sabor, a leopárd megjelenítése volt. Míg szinte az összes többi állatot gondolkodó, értelmes karakterként mutatják be, addig Sabor egy vad ösztönlény. Ám itt is rejlik egy probléma, hiszen a nagymacska valójában nem a várható ösztönök szerint viselkedik: a vadon törvénye kimondja, hogy csak akkor ölj, ha éhes vagy, ehhez képest viszont Sabor még azután is vadászik a csecsemő Tarzanra, hogy, feltételezhetően, jól lakott a szüleivel. Így hát míg minden állat cuki és jófej, addig Sabor a megtestesült gonosz. Hát, köszi.
Amúgy Sabor kicsit a történet ritmusába is bezavar – először úgy ismerjük meg, mintha ő lenne a film főgonosza, csak hogy aztán a már a mozi közepe előtt búcsút inthessünk neki. Ugyanis utána jön a második fejezet, amiben megjelennek Jane-ék, és amiben feltűnik a valódi főgonosz, a gorillavadász Clayton. Így tehát a filmnek valójában két íve van, amiből az első számomra kicsit laposan ért véget.
A karaktereket tekintve, bár nagyon kedveltem Tarzant, akit végig szépen és hihetően lavírozik lényének két fele közt, a kedvencem mégiscsak Jane volt. A lány ahhoz a korhoz képest, amiben él, nagyon önálló, kalandvágyó és szókimondó, ami persze többször bajba is sodorja, viszont mindeközben nem szűnik meg nőiesnek és gondoskodónak lenni. Ezért amúgy nagyon hálás vagyok Porter Professzor liberális nevelési eszméinek, amivel nagyon gyorsan egyik kedvenc Disney-apámmá nőtte ki magát.
Ami viszont meg aztán végképp lenyűgözött, az az animáció: a Disney erre a filmre ért el arra a szintre, amikor már képes volt annyira összecsiszolni a 3D-s és a 2D-s technikát, hogy az tényleg szép legyen. A klasszikusan animált karaktereket finoman kidolgozott 3D-s hátterek elé helyezték, ami azonban mégis úgy mozog, hogy ne üssön el a figurák stílusától. A dzsungel így egyszerűen bámulatos küllemet kapott, Tarzan mozgása az indák közt szinte lélegzetelállító.
Ami a zenéket illeti, itt lehet, szerzek magamnak pár ellenlábast – de lehet, hogy nem –, de ki kell mondanom: alapvetően nagyon tetszenek a filmben felhangzó dalok, viszont csakis a magyar verzióban, Ákos előadásában. Az eredeti szinkronban a dalokat Phil Collins jegyzi, akinek a hangja számomra egyszerűen nem… tiszta. Szinte csikorognak tőle a hallójárataim, Ákos orgánuma viszont balzsam a fülemnek.
És ezzel a Disney reneszánsz végére is értünk – de ne aggódjatok (vagy ne lélegezzetek fel, mindenki döntse el maga, hogyan szeretne reagálni), hamarosan visszatérek a következő korszakkal, bár bevallom, innentől kezdve kicsit válogatósabb leszek.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback