„Volt, hogy eltűnődtél azon, mi járhat a másik fejében?” Nos ha ezen akár egyszer is törted a kobakodat, akkor ezt a rajzfilmet neked találták ki. Lássuk, milyen gyöngyszemmel ajándékozott meg minket ezúttal, a mostanság bújócskát játszó Pixar Animation.
Riley tizenkét éves kamasz kislány, akinek az élete mondhatni tökéletes. Szerető szülők, gyönyörű otthon, kedves barátok, sikerek érik az iskolában, sőt a sportban is, méghozzá a hokiban, amit már egészen kicsi kora űz minesotai csapatával. Minden szép és derűs, ám egy nap a családnak el kell költöznie az apuka munkája miatt San Franciscóba. Eddig igencsak egyszerű a történet, ám ezeket az eseményeket szinte végig Riley elméjén, és annak lakóin keresztül követhetjük végig. Derű, Bánat, Undor, Harag és Majré- az öt alap érzelem gondoskodnak arról, hogy a kislány élete felhőtlen, jól működő legyen, hogy megfelelően reagáljon az őt ért külső behatásokra.
Bonyolult rendszer működik mindenki fejében, mely által emlékeket gyártanak a különböző érzelmeink egészen a születésünk pillanatától. Az emlékek mellé különféle jellemszigetek társulnak, melyek mindig a megfelelő pillanatban lépnek működésbe, így az adott személy pontosan úgy reagál, ahogy azt várják tőle. Személyes kedvencem az alvás utáni Álom Stúdió munkája, zseniális! A legjobb az egészben, hogy annak ellenére, hogy nagyon összetett a rendszer, mindent érteni lehet, és végül is teljesen logikus a felépítése a világuknak.
A költözés kisebb- nagyobb problémái ellenére Riley jól viseli az egészet, amíg egyszer csak Bánat, a maga szerencsétlenségével nem kezdi el szomorúsággal „megfertőzni” Riley szép emlékeit, így téve a kislányt egyre keserűbbé. A kalamajkából akkor válik szinte visszaváltoztathatatlan katasztrófa, mikor Derű és Bánat egy balesetnek köszönhetően kikerülnek a „Fejhadiszállásról” és Riley személységjegyei, emlékei, és minden ami Rileyt Rileyvá teszi, elkezd összeomlani.
Vissza kell magam fogjam, hogy ne kezdjek el gyerekes imádattal ömlengeni erről a filmről. Az első, ami eszembe jutott, hogy vajon az én fejemben, hogyan néznének ki a saját agymanóim? És kész, igazából a film itt nyert, mert ebben a pillanatban megvett kilóra, hiszen egy olyan gondolattal kezdett el foglalkozni, ami elképesztően kreatív, és minden élőlényt érint – szó szerint mindet, így azt hiszem, mozi után mindenki elgondolkozik ezen, hogy a saját manói mit művelhetnek most odabent. Olyan hihetetlenül eredeti rendszerrel álltak elő a készítők, melyet még tényleg nem láttunk! (igen a Cerebro Divididotól eltekintve, de az semmi ennek a kidolgozottságához képest) Az elménk központjában álló Fejhadiszállásból érzelmeink minden reakciónkat irányítják, Riley fejében pedig a mindig optimista Derű a főnök, aki mindent átlát, megjavít, talál megoldást a problémákra, tetőtől talpig ismeri Rileyt, és semmi más célja nincs, csakhogy a kislány mindig boldog legyen.
Bánat viszont mintha nem is oda való lenne az elején. Mármint engem baromira idegesített, ahogy szinte mindig mindent elront a pesszimizmusával, és sírni akar, meg vonszolja magát, ránézek és elmegy tőle az életkedvem. Kicsit az járt a fejemben, hogy miért is van ott, nem is kell az oda, egyáltalán miért van nekünk szükségünk Bánatra? A válasz tökéletesen egyszerű, és a film szívszúrás szerűen nyitja fel a szemünket. Derű és Bánat a problémák kavalkádjában kéz a kézben (vagy kéz vonszolja a lábánál fogva) kell, hogy kiutat találjanak a slamasztikából, és amikor már Derű is feladja, amikor Derű is szomorú lesz, akkor értjük meg, hogy minden egyes érzelmünkre szükségünk van. Nem élhetünk nélkülük, hiszen akkor nem lenne teljes az életünk. Könnyeket csalt a szemembe, ahogy az érzelmeink is okosodnak, és rájönnek, hogyan is képesek még jobban együttműködve dolgozni, s így végül maga Riley is fejlődik és okul a hibáiból. Az emlékek levetítése is összeszorította a szívemet, hiszen ha jobban belegondolunk mi az, ami biztosan mindig megmaradnak nekünk? Elvehetnek tőlünk mindent, elveszíthetünk bárkit, de az emlékein megmaradnak, azok a mieink. Csodás üzenet, gyönyörű animációs munkával tálalva.
A többi érzelem is átgondolt. Majré kellően vicces, nem csap át idegesítőbe, hiszen csak teszi a dolgát. Harag mindig a legjobbkor dobja be magát, amikor Rileynak keménynek kell lennie, Undor pedig nevéhez hűen pontosan olyan, mint egy finnyás tinédzser, aki undorodik a brokkolitól…
A legaranyosabb mellékszereplő mégis a vattacukor testű, elefántormánnyal megálmodott Bim Bam, aki Riley gyerekkori kitalált barátja, és a lányka hosszú távú memóriájában bandukolva tengeti az életét, mert Riley már nem játszik vele. Nagyon aranyos karakter, és megszínesíti hőseink kalandját, valamit alaposan be is segít nekik. Annyira szívszorító, miközben tök természetes, hogy tinédzser fejjel már nem szaladgálunk kézen fogva a levegővel – vagyis a kitalált barátunkkal, aki sajnos nincs ott. Sebaj, aki eddig megfeledkezett a gyerekkori játszópajtásairól az most biztosan visszakapja őket egy kis idő erejéig. Ezért is csodálatos ez a film, mert automatikusan a mi emlékeinket is lejátszatja velünk, legyen az Derűs, vagy Bánatos.
Érdekes volt látni, hogy a Riley fejében kialakult katyvaszhoz képest, az anya és az apa fejében egészen rend uralkodott – természetesen a személyekhez mérten. Az érzelmek a jóval szélesebb panelpultnál ülve protokollok és szabályok szerint végzik a dolgukat, hogy minden olajozottan menjen, egy felnőtthez méltóan. Az is érdekes, hogy az anya fejében csak női érzelmek ültek, ahogy az apa fejében csak férfiak, míg Riley agyában vegyesen voltak a nemek. El lehet gondolkodni a jelentőségén, de az talán túlzás lenne…
A képi világ gyönyörű, rég nem láttam ennyire szép és megfogó animációt. Sajnos nem 3D-ben néztem meg a filmet, de még így is hatalmas élmény volt, a Riley fejében lévő kis birodalom, ahogyan az érzelmek testei csillogtak, ahogy fénylettek a sötétben. A Fejhadiszállás pedig, mint egy kis modern stílusú luxusház, a TV amin az adás megy pedig maga Riley két szép szeme.
Összefoglalva a Pixar újabb remekművel bújt végre elő a csigaházából, ami valóban érzelmesre sikeredett, ahogy azt a reklámokból is hallottuk. Szívemből ajánlom mindenkinek, s bár lehet, a gyerekek nem olyan szemmel fogják látni, ahogy egy húsz éves, mindenképpen szórakoztató kicsinek, nagynak egyaránt! Aztán el ne szabaduljanak odabent!
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback