Amióta csak kijött a játék vártam, hogy levadászhassam, és a „barna-hanggal” terrorizáljam azt a delikvenst, akit a küldetésem szerint ki kell iktatnom. A South Park: The Stick of the Truth nem kis port kavart a benne levő, nem éppen gyermeki szemeknek való dolgaival, de hát mi – a kockák és a South Park fanok – pont ezt szeretjük benne. De mindig legyen eszünkben egy íratlan szabály: ne fingd le egy másik ember golyóit.
A játék egy új család beköltözésével indít. A két szülő próbálja rávenni hallgatag gyermeküket (a főhőst), hogy menjen ki játszani, és szerezzen barátokat. Nem is sejtik, milyen történeti lavinát indítanak el ezzel. Hősünk szinte egyből összetalálkozik Paladin Buttersszel, aki meginvitálja őt a Kupa-Keepbe, hogy velük játsszon. Miután elsajátította az alapokat, egyből támadás éri az elfek részéről a tábort, és ellopják az Igazság Botját. És innen indul egy kalandokkal és náci zombikkal teli történet.
Amikor először találjuk szembe magunkat a Gandalfot parodizáló Cartmannel, választhatunk négy kasztból: Harcos, Mágus, Tolvaj vagy Zsidó. Én – mint a legtöbb más hasonló játékban – a mágussal mentem neki mindenkinek, aki csak egy kicsit sem volt szimpatikus, hogy aztán kövér mágusunktól elszakadva Stanék oldalán kössek ki. A harcstílus körökre osztott, minden fél támad és/vagy tápol, hogy aztán győzelmünk végén jól kifosszuk az ellenséget. Maga a fő cselekményszál rövid (játékidőben 3 nap), de mégis annyi minden történik egyszerre, hogy garantáltan nem lehet unatkozni.
Igen, ha valamit nagyon hoz a játék, az a sorozat hangulata: a város, a szereplők és a párbeszédek, mind-mind azt éreztetik velünk, hogy tényleg South Park utcáit rójuk, és segítünk a városlakók kisebb-nagyobb gondjaiban, mint például Mongolokat űzünk, kicsikkel bújócskázunk, vagy virágot gyűjtünk Princess Kennynek. Emellett nincs olyan szeglete a városnak, ahol nem kapunk utalást a különféle epizódokra, teszem azt a zombi séf megjelenése, vagy amikor Mr. Furkónak kell segíteni, nehogy felrobbanjon, és menetelés közben azt a dalt hallgathatjuk, ami A tolerancia haláltábora, avagy mit csinál egy egér a seggben című részben is volt.
Mint azt fentebb említettem, harcokban nincs hiány, ahogyan felszerelésből sem, vagy ha új emberekkel találkozunk, az szinte egyből bejelöl minket barátnak a Facebookon – ami később nagyon fontos dologgá válik. De emellett gyűjthetünk chimpokomont, rátörhetünk másokra a házukban és lenyúlhatjuk a dolgaikat.
Ez a játék végig olyan, mintha csak egy South Park részt néznél – és ennél nagyobb pozitívumot már nem is kaphat. Negatívumként csak egy dolgot tudnék felhozni: ez pedig a játék rövidsége. Nekem is kevesebb, mint egy napba telt, hogy teljesen kijátsszam, és ez a hatalmas élmény után bizony nem kicsit sokkolt – ennek meg majdnem a laptopom látta kárát.
Végösszegzésként annyit mondanék minden bátor kalandornak, kik vállalkoztak eme rövid, ám annál tartalmasabb útra, hogy – egy úriember sosem fingja le egy másik golyóit.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback