Én sosem értettem, hogyan lehetséges az, hogy egy zenekart „senki sem ismer”, és mégis képesek többezres kapacitású csarnokokat megtölteni, de a Totónak sikerül. A sokszínű amerikai rockbanda ugyan egy tucatnyi slágert piacra dobott, valamint hat Grammy-díjat is bezsebelt már az évek során, mégis amikor megkérdezek valakit, hogy ismeri-e őket, csak egy furcsa tekintet a válasz. Ennek ellenére most pénteken bizony még az eleinte nem túl jó idő ellenére is megtelt a felújított, és kissé átkeresztelt PeCsa.
Ami az élő performanszot illeti, a klasszikus rockbandákkal általában két probléma van: vagy nem léteznek már, mert feloszlottak és/vagy nem élnek a tagok, vagy még megvannak, de a zenészek korukból adódóan nem feltétlenül tudnak jó teljesítményt nyújtani a színpadon. A kaliforniai Toto szerencsére ilyen szempontból (is) kivételnek számít. A lassan negyvenedik születésnapját ünneplő együttes számtalan arculat- és stílusváltáson ment keresztül ez idő alatt, egyszer már fel is oszlottak 2008-ban, aztán két évre rá egy közös ügy érdekében újra összeálltak, idén meg még arra is volt erejük, hogy kiadjanak egy új lemezt, ami Toto XIV névre hallgat – egyszóval kaptak ők hideget-meleget az élettől, és most, 2015-ben, amikor a tagok már igencsak közel járnak a hatvanhoz, még mindig végig tudnak játszani egy kétórás műsort izzadás nélkül úgy, hogy minden egyes hang a helyén van.
Előzenekar most nem volt, ami érthető, hiszen Totóéknak annyi cuccuk volt, hogy egy másik banda nem igazán fért volna tőlük, valamint így legalább addig játszhattak, amíg akartak. A koncert percre pontosan este nyolckor el is kezdődött, és elsőnek a Running Out Of Time csendült fel az új lemezről, amit rögtön a legelső album rendkívül fülbemászó dala, az I’ll Supply The Love követett. Aztán jött egy kis „lassú pihenő” is a Burnnel, ami személyes kedvencem a Toto XIV-ről. Ezután következett a Stranger In Town, amit nagyon vártam, de kicsit féltem is attól, hogy élőben hogyan fog szólni, de büszkén jelenthetem, hogy pazarul! A „huhogós himnuszt” egy újabb lassú szám követte, ami az I Won’t Hold You Back volt – na, igen, ez alatt ágaskodtak legelőször a szőrszálak a karomon, amik még magasabbra nyúltak, amikor David Paich leütötte a Hold The Line kezdő taktusait a zongoráján. A klasszikus sláger után a másik billentyűsé, Steve Porcaróé lett a főszerep, aki a Takin’ It Backet énekelte el, ami egy igencsak alábecsült dalocska, ám élőben ez is tökéletesen szólt. Aztán megint egy olyan szám következett, amiért imádkoztam, hogy benne legyen a setlistben, és úgy tűnik, nem volt hiába, hiszen egy gyors gitárcsere után Steve Lukather már pengette is a Never Enough érces fő riffjét. A Kingdom Of Desire lemez egyetlen képviselője után csak Paich maradt a színpadon és lenyomott egy rövid, ám zseniális szólót. A billentyűkavalkádot egy újabb sláger követte, a Pamela, majd jött Toto XIV talán legnehezebben emészthető darabja, a Great Expectations, ami szerintem egy meglepő és igen merész választás, de gyönyörűen szólt. A csaknem hét perces darab utáni csendet a Without Your Love törte meg, aminek a végébe Lukather beleszőtt egy Jimi Hendrix feldolgozást, a Little Winget. A műsort hivatalosan a Holy War, The Road Goes On, Orphan és Rosanna négyese zárta, ám a visszataps után kaptunk még két ráadás számot: a pörgős On The Runt (amibe a banda ügyesen beleszőtte a Goodbye Elenore egy részét is) végül természetesen a legnagyobb sláger, az Africa sem maradhatott ki.
És akkor most essék szó a már korábban is dicsért tagokról, mert megérdemlik az összes pozitív jelzőt. Az alap bandát szépen kiegészítette három vendégzenész: az első tapsvihar a két háttérvokálosnak, Jenny Douglas-Foote-nak és Mabvuto Carpenternek jár, akik nem csak a színpad hátuljában kuporogtak, hanem bizony rendesen kitettek magukért, valamint a kongás Lenny Castrónak is elkél a vállveregetés, aki harminc év után tért vissza a zenekarhoz. Az új dobos, Shannon Forrest is remekül játszott, teljesen el tudta feledtetni velünk Simon Phillips hiányát. David Hungate, az együttes eredeti basszerosa is újra a srácokkal zenélt, és szerintem nála senki sem volt méltóbb arra, hogy átvegye a stafétát Mike Porcarótól. Az eredeti felállásból megmaradt a legfiatalabb Porcaro, Steve is, aki péntek este megmutatta, hogy sem billentyűzni, sem énekelni nem felejtett el az évek során. A vele szemben táborozó David Paich is hozta a formáját, és természetesen a jellegzetes fejfedőit sem hagyta otthon. Az est legfőbb sztárja egyértelműen Steve Lukather és Joseph Williams volt. Ugyan nem értek a gitárokhoz, de Lukather szólóit még én is tátott szájjal figyeltem, ráadásul meg vagyok győződve arról, hogy az ő énekhangja negyven év alatt szinte semmit sem változott. Végül pedig Williams – na, igen, róla aztán végképp nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni, mivel számomra nagyjából tizenöt éve ő Az Énekes. Már legalább egy évtizede arra vártam, hogy mikor fogom őt élőben látni és hallani. Hát, ez most megtörtént, és egyáltalán nem okozott csalódást.
Tekintettel a tagok korára (bár a Rolling Stones után már ki tudja?) nagy valószínűséggel ez volt az utolsó Toto koncert, amit a magyar közönség átélhetett. Ha ezek után valóban nem látjuk már őket élőben, akkor azt kell mondjam, nagyon szépen búcsúztak. Ha azonban viszontlátjuk még őket a jövőben, akkor tárt karokkal várjuk őket, jöjjenek bármikor is.
Intro
1. Running Out of Time
2. I’ll Supply the Love
3. Burn
4. Stranger in Town
5. I Won’t Hold You Back
6. Hold the Line
7. Takin’ It Back
8. Never Enough
9. David Paich szóló
10. Pamela
11. Great Expectations
12. Without Your Love/Little Wing
13. Holy War
14. The Road Goes On
15. Orphan
16. Rosanna
– encore –
17. On the Run / Goodbye Elenore
18. Africa
(Fotók: shockmagazin.hu)
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
a hangosítás szerintem nem sikerült. vagy megsüketültem, de a mély nagyon hiányzott (persze párszor éreztem a mellkasomban).. az a két lelógó törpe hangfal helyett jó lett volna valami amivel megborzolják a hajam..
egyébként ami a színpadon volt az tökéletes volt.
A hangosításra többen is panaszkodtak, főleg az első pár szám alatt, de valóban, amit a színpadon láttunk, az elfeledtette velünk a kisebb technikai malőröket.