Nem azt mondom, hogy a Herkules nélkülöz minden hibát, de a Pocahontas és a Notre Dame-i toronyőr okozta enyhe csalódás után külön élvezet volt újranézni ezt a filmet.
Az ősi Görögországban, mikor még az istenek uralkodtak a Föld felett, Hádész, a holtak ura, puccsra készül, hogy átvegye a hatalmat Zeusztól. Terve az, hogy a tizennyolc év múlva bekövetkező bolygóegyüttálláskor kiszabadítja a titánokat, és az ő segítségükkel letaszítja trónjáról Zeuszt. Ám a párkák figyelmeztetik a holtak urát, hogy van egy személy, aki beleköphet a levesébe, méghozzá nem más, mint Zeusz csecsemő fia, Herkules. Hádész tehát tervet kovácsol, hogy megszabaduljon a gyerektől: két csatlósának, Pech-nek és Pániknak kiadja a parancsot, hogy rabolják el Herkulest és itassanak meg vele egy különleges bájitalt, amitől az halandó lesz, majd öljék meg. Csakhogy a két talpnyalinak nem sikerül teljesen végigvinnie a tervet – mielőtt Herkules megihatná az ital utolsó cseppjét, egy idős pár zavarja meg őket, akik magukhoz veszik a gyermeket, aki bár halandó lett, hatalmas ereje megmaradt.
Telnek az évek, Herkules pedig képtelen uralni erejét és beilleszkedni a társadalomba, így szülei bevallják neki, hogy örökbe fogadták, és, a rajta talált medál alapján, az istenek tudhatják, honnan származik. Herkules tehát felkerekedik és elmegy Zeusz templomába, ahol tudomást szerez valódi származásáról, és arról, csak akkor térhet vissza az Olümposzra, ha valami hatalmas hőstettel kiérdemel magának ott egy helyet. Így hát a jövendőbeli hős apja tanácsára felkeresi a szatír Philoktétészt, a hősök edzőjét, hogy tőle tanulhasson, Hádész pedig rádöbben, hogy tervének egyetlen buktatója még mindig életben van. Az együttállás pedig közeledik.
Mint ahogy azt már a bevezetőben is mondtam, nem fogok úgy tenni, mintha egy hibátlan mesterművel lenne dolgunk, úgyhogy talán kezdjük rögtön a negatívumokkal!
Az alapötlet jó, a kidolgozás már kevésbé. A hosszú és alapos felvezetés után a befejezés szinte összecsapottnak hat, ahol leginkább a titánokkal való harc lett elnagyolva. Mert hiába tervezgette a dolgot Hádész majd’ húsz évig, a titánok nagyjából három percig vannak színen. Azt meg már kicsit nehezen nyelem le, hogy pár tucat isten nem tudott elbánni velük, aztán megjelenik Herkules, és kvázi egy perc alatt laposra veri őket. A film második felében amúgy nem csak ezzel, hanem a karakter kapcsolatának fejlődésével is probléma van – sok dolog egyszerűen nem kapott elég játékidőt, így felszínesnek hat. Továbbá – és valamiért számomra ez a legfájóbb az egészben – sok helyen a vágással is bajok vannak, ami leginkább a Küklopsz-jelenetben látszik, ahonnan mintha másodpercek hiányoznának.
Továbbá a film támadható azon az alapon is, hogy hogyan kezeli a görög mitológiát – nos, röviden szabadon. Mivel Disney-filmről van szó, az eredeti mítoszokat rendesen családbaráttá tették és leegyszerűsítették, egészen addig a pontig, amíg alig lehet ráismerni az eredeti sztorira. A másik oldalról viszont meg jár a plusz pont, mivel olyan gageket gyártottak a kis mítosz-morzsákból, hogy akárhányszor nézem is meg a filmet, mindig dőlök a röhögéstől. Persze ezek azok a fajta intellektüel-poénok, amiket gyerekként nem ismer fel az ember, felnőttként viszont nagyon is tudja értékelni őket. Vagyis a tanulság: a Disneyből nem érdemes kinőni.
Ami az animációt illeti, nos, az nem konvencionálisan szép. A karakterek elég szögletesek és laposak, szinte már karikatúrára emlékeztetőek, erős kontúrokkal, amik valamilyen szinten visszaidézik a görög vázaképek hangulatát, és ez érdekes karaktert ad a filmnek. A felhők általában szépek, és az Olümposz is nagyon tetszetősen meg lett csinálva, viszont más, vizuálisan lenyűgöző dolog nincs a moziban. Azonban az alkotók viszont belestek abban a hibába, hogy a 3D technológiát keverték a 2D-vel, ami a Notre Dame-i toronyőrben még működött, itt viszont nem – a hidra-jelenet nekem például kifejezetten csípte a szememet.
És akkor most jöjjön az a rész, ami miatt viszont imádom a filmet: halál laza Hádész! Fekete gospel-kórus múzsák! Fogyasztói kultúra és fangirlök az ókori Görögországban! Szó- és mítoszviccek! Remek dalok! „Lesd meg este, mert a teste istenien fest”! Röviden: a film apró részleteiben egyszerűen zseniális, és a mai napig le vagyok nyűgözve, hogy mennyi kreatív energia ment abba, hogy mindezt a halom humor-morzsát kitalálják és beépítsék a filmbe. Ilyen szempontból – sokrétű, intelligens humor – állítom, hogy a Herkules a Disney eddig legjobb filmje.
Na, a végén csak ömlengtem kicsit. De jobb, ha hozzászoktok, mert cikksorozatom következő célpontja a Mulan lesz, ami örök kedvencem, úgyhogy azért a cikkért nem vállalok felelősséget.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
