A western igazából sosem volt az én műfajom – ugyan láttam már rengeteg filmet, amiből előfordult, hogy tetszett pár, de annyira nem estem hasra egyiktől sem, úgyhogy maradandó emlékké egyik darab sem vált. A Texas Risinggal kapcsolatban előzetes tapasztalataim alapján nem is voltak nagy elvárásaim, és azoknak mind sikerült is megfelelnie a pilotnak.
Egy nappal azután járunk, hogy a texasi sereg megsemmisítő vereséget szenvedett Alamónál 1836-ban. A Santa Anna tábornok (Olivier Martinez) által vezetett mexikóiak szinte az összes ellenszegülőt lemészárolták, csak egy tucatnyi nőt és gyermeket hagytak életben. A túlélők közt van Emily D. West (Cynthia Addai-Robinson) és Susanna Dickenson (Alixandra von Renner) is, akik pár texasi ranger segítségével Sam Houston (Bill Paxton) Gonzalezben táborozó seregéhez sietnek menedékért. Nem sokkal érkezésük után jön a hír, hogy Alamo elesett, és ez nyugtalanságot vált ki mind a seregből, mind annak vezetőjéből. Houston tábornok szerint az egyetlen jó lépés az lenne, hogy elhagyva a goliadi erődöt csatlakoznának a Victoriában állomásozó osztaghoz, ám egy másik magas beosztású tiszt, Fannin ezredes (Rob Morrow) azonnal le akarná rohanni a közelben tartózkodó mexikói sereget, hogy bosszút álljon rajtuk. Houston emberei eleinte az ezredessel értenek egyet, ám a tábornok mégis az erőegyesítés mellett dönt.
Az első pozitívum, amit azonnal észre lehet venni, az a képi világ szépsége. Az intró szemet gyönyörködtetőre sikeredett: téma és korszak tekintetében rendkívül passzol, remek az animáció, és nem túl giccses. De a többi jelenet is dicséretre méltó olyan szempontból, hogy nem lett minden túlságosan barnás. Ez egy olyan aprócska hiba, amibe azért elég sok western film vagy éppenséggel széria beletrafál, de a Texas Risingnak eddig sikerült elkerülnie. Ha a domináló színek a sárga és a barna árnyalatai, arra nem kell még külön egy szépia filtert rátenni! Zene ugyan csak a főcímben csendült fel, de az is meglehetősen epicre sikeredett – ebből a jövőben kérünk még többet!
Ami magát a sztorit illeti, semmivel nem különb mint a többi western, amit eddig láthattunk: a csata, az izzadt, szakállas férfiak, az indiánok, a pisztolyok, lovas üldözések, valamint a gondterhelten mászkáló tábornokok egytől egyig olyan elemek, amik bármelyik más hasonló filmben vagy szériában megtálalhatók. A Texas Rising két szempontból mégis picit kilóg a sorból: a nagy búskomorságot könnyed humorral tudja oldani, és brutálisabb, mint bármelyik hetvenes években forgatott Winnetou-mozi. Komolyan mondom, én még olyan vadnyugatos sztorit nem láttam, amiben két comic relief karakter is felbukkant volna, itt viszont kapunk két zöldfülű rangert, akik mindig bénáznak valamiben. Arra tökéletesek, hogy kicsit feldobják a hangulatot, de annyira mégsem szakítanak ki minket a sztoriból, hogy szétzilálják az alaphangulatot – szerintem zseniálisan be lettek építve. Amikor pedig a „brutalitásról” beszélek, ott nem feltétlenül a literszámra fröcsögő vérre vagy a szeletelős akcióra kell gondolni, hanem a szó szoros értelmében vett naturalista ábrázolásmódra: vannak itt bizony csúnya sebek, a karaktereket néha még a vécére is követjük, valamint halljuk és látjuk is közelről a tetemek felett repkedő legyeket. Nem kellemes látvány egyik sem, viszont sokkal valósághűbbé válik tőle a történet.
A debütáló epizód alapján a Texas Risingot leginkább western rajongóknak ajánlanám, valamint azoknak, akik érdeklődnek a műfaj iránt, de hiányzik még valami, amitől igazán megszeretnék. Előfordulhat, hogy azt a „valamit” pont ebben a sorozatban találják majd meg.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback