Ez az a Disney reneszánsz-film, ami valahogy kimaradt az életemből – lehet, hogy kicsiként láttam, de már arra sem emlékszem, egyedül a beszélő vízköpőkről vannak halovány emlékképeim. Ám ezt most pótoltam, igaz, a mozinak nem sikerült lenyűgöznie.
A reneszánsz-kori Párizsban Frollo bíró az igazi úr, aki kegyetlenül és vasmarokkal üldözi a bűnt, bár annak definícióját ő adja. Egy nap elfogat egy csapat, a városba menekülő cigányt, akik közül egy nő elszökik. Frollo üldözőbe veszi az asszonyt, aki a hajsza közben életét veszíti – mindezt úgy, hogy még mindig magához szorítja csecsemőjét. A gyermek azonban torzszülött, ezért mikor Frollo meglátja, a kútba akarja hajítani – ám ekkor előlép a Notre Dame főesperese, aki emlékezteti a férfit Isten haragjára. Frollo félelmében életben hagyja a gyermeket, és úgy dönt, a Notre Dame-ban nevelteti fel, abban a reményben, hogy a fiú, akit Quasimodónak, vagyis felemásnak nevez el, egy napon majd még a hasznára lesz. Erre húsz év múlva sor is kerül, mikor Frollo hadjáratot indít a város cigányai ellen, ahol Esmeralda, az eszes cigánylány, és Phoebus, az őrség kapitánya, bekavarnak a terveibe.
Kicsit ezzel is úgy vagyok, mint a Pocahontasszal, hogy igazából nem tudom tökéletes pontossággal megmondani, hogy mi bajom volt a filmmel, csak azt, hogy nem tetszett igazán. Bár az is igaz, hogy a Notre Dame-i toronyőr esetében kevesebb pozitív vonalat tudok felsorolni, mint a másik film esetében.
Az első dolog, amit erről az alkotásról tudni kell az az, hogy nagyon sötét – legalábbis a Disneyhez mérten. Éppen olyannyira sötét, hogy amondó vagyok, nem biztos, hogy jó ötlet volt a stúdiótól, hogy belevágott ebbe a projektbe. Hiszen miről is van itt szó? Van egy testileg torz, de szép lelkű férfi, aki képtelen meglelni helyét a társadalomban, hiszen sosem adtak neki erre lehetőséget; egy kitaszított fiatal nő, aki mégis a legtöbbet hozza ki helyzetéből; egy normális morális iránytűvel rendelkező katona, aki ellenáll a felsővezetésnek; és egy gátlástalan, rasszista szemétláda, aki szemrebbenés nélkül gyilkol(na), és aki gyakorlatilag kijelenti Esmeraldának, hogy a lány vagy lefekszik vele, vagy meghal. Kedves, aranyos kis tündérmese, ugye?
Szóval szerény véleményem szerint ez a történet nem igazán illik bele a stúdió profiljába, még úgy sem, hogy kedves, beszélő vízköpőkkel – akikről él a teória, hogy csak Quasimodo pszichéjének megtestesülései – és egy aranyos kecskével próbáltak könnyíteni a hangulaton. Amiben meg mondjuk azt a problémát látom, hogy az eredeti történet nagyon is fontos és súlyos morális kérdésekkel operál, amik így súlyukat vesztik – arról nem is beszélve, hogy felüket fel sem lehet hozni egy ilyen, gyerekeknek készült filmben, így a sztori rögtön elveszíti potenciáljának a felét.
A másik nagy problémám a filmmel a magyar hang volt. Ha szinkronról van, a magyarok általában vagy nagyon odateszik magukat, vagy fogom a fejemet – ebben az esetben sajnos az előbbi esetről van szó. Leginkább Esmeralda beszédhangja zavart, amit túl mélynek, túl ércesnek éreztem ehhez a karakterhez. Vele ellentétben Quasimodo meg pont kaphatott volna egy mélyebb hangot, de legalább az ő karaktere még ezzel a hangszínnel is működött. Viszont az énekhangokkal sem voltam kibékülve – egyszerűen nem szépek magyarul a dalok (bár igazából egyik dallam sem maradt a fülemben –: az éneklés sokszor egyszerűen lapos, unalmas, a szavak nehezen érthetőek. Szóval sajnos igen, ez nem jött össze.
Azzal nyitottam a cikkemet, hogy a Notre Dame-i toronyőr eddig kimaradt az életemből, vagy ha láttam is, nos, már nem emlékszem rá. Most pedig, hogy már láttam, sajnos kijelenthetem: nem maradtam le eddig túl sok mindenről.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
