Mint azt ígértem, a Bloomsdayen vetített biográfiáról külön beszámolót is írok. Nem fogok kertelni, ezt a filmet szerintem csak olyan nézők tudják élvezni, akik valamennyire tisztában vannak Joyce életművével, vagy megrögzött McGregor-fanok, mert különben sok rész nehezen vagy egyáltalán nem érthető. Aki viszont valamennyire tisztában van az író és/vagy párja történetével, az egy meglehetősen kellemes másfél óra előtt áll.
1904-ben járunk, amikor is Nora Barnacle (Susan Lynch) komoly összetűzésbe kerül az apjával, ezért el kell hagynia Galwayt, és egyenesen Dublinba utazik. A fővárosban végül egy hotelban talál munkát, ahol cselédként dolgozhat, és nem sokkal érkezése után megismerkedik James Joyce-szal (Ewan McGregor), egy fiatal íróval, és szinte azonnal kölcsönös vonzalom alakul ki köztük. A két fiatal randevúzni kezd, majd röviddel megismerkedésük után James a fejébe veszi, hogy el akarja hagyni Írországot, és meg akarja győzni Norát, hogy jöjjön vele. A nő beleegyezik és egy hosszas hajó- és vonatutat követően Triesztben kötnek ki, ahol egy kis lakást bérelnek. Az újdonsült párocska eleinte nagyon élvezi új életét, ám nemsokára komoly gondok elé kell nézniük: gyerekük születése után James alkoholproblémákkal küzd, folyamatosan féltékenykedik, ráadásul a regényét sem tudja senkivel kiadatni. Vajon mi lesz az író és nem mindennapi múzsája sorsa?
Bevallom őszintén, kicsit féltem ettől a mozitól, mert nem igazán tudtam elképzelni Ewan McGregort Joyce-ként, nekem egyszerűen teljesen más a két férfi arcszerkezete. Ami a kinézetet illeti, fiatal Jamesként még a film nézése alatt sem sikerült annyira meggyőznie a skót származású színésznek. Ám amint megjelent az arcán az a jellegzetes „Joyce-bajusz”, már más lett a helyzet, és egyből elhittem neki, hogy ő a modern irodalom egyik legkiemelkedőbb alakját formálja meg. A színészi játékot tekintve sem rá, sem Susan Lynchre, vagy bármelyik kollégájára nem lehetett panasz, mindenki hozta azt, amit megköveteltek tőle, túlkapások sem fordultak elő, úgyhogy abszolút meg voltam elégedve mindenkivel.
Ha már egy szerelmi kapcsolat áll a középpontban, térjünk ki egy kicsit a Nora és Joyce ezen aspektusára. Azt hiszem, az Ahol a szivárvány véget ér kapcsán már elmondtam, de szeretném még egyszer leszögezni: nem bírom a romantikát. Szerencsére ebben a filmben nem volt akkora a „rózsaszín köd”, hogy eltakarja a karakterek vagy a nézők szemét. Épp ellenkezőleg, a sztori a lehető összes romantikus sallangtól mentes volt, mégis nyilvánvaló volt, milyen érzéseket táplálnak egymás iránt a főszereplők. Így is lehet, kérem szépen! Azt is lehetne mondani, hogy ha Nora és James kapcsolatát nézzük, akkor sokkal inkább a szexualitásra volt kihegyezve a történet, ám mindez a jó ízlés határain belül történt – egyszóval nem minden a szexről szólt, de mégis sikerült azt az ébredő szexuális kíváncsiságot vászonra vinni, ami abban a korban jellemző volt, és ami időnként Joyce műveiben is megmutatkozik.
Annak ellenére, hogy a beszámolóm elején azt mondtam, hogy akik nem ismerik Joyce életét, azoknak nem feltétlenül élvezhető a Nora és Joyce, most mégis ajánlanám mindenkinek, aki legalább egy kicsit érdeklődik az irodalom iránt, valamint azoknak is, akik egy nyálas kliséktől mentes szerelmi történetet akarnak látni. Hogy érthetőbb legyen a sztori, tessék előtte egy kis kutatómunkát végezni az interneten.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
