A múltkori Mad Max film után kedvet kaptam ahhoz, hogy újranézzek néhány poszt-apokaliptikus filmet, és ezek közül is a kedvencemmel, a Sötét óra (leánykori nevén a La Hora Fría) névre keresztelt 2006-os spanyol horrorral kezdjem.
„Mi rakétákat küldtünk rájuk. Ők meg fertőzötteket.”
Történetünk egy bunkerben veszi kezdetét, ahol elzártan él egy maroknyi túlélő, miután évekkel ezelőtt háború tört ki, és a felszín lakhatatlanná vált. Központi szereplőnk, egyben narrátorunk Jesús (Omar Munoz) egyike a katasztrófa után született gyerekeknek, és vagy kamerával veszi fel az életterük eseményeit, vagy éppen az öreg Judas (Pepo Oliva) nézi a fekete-fehér meséket és háborús propaganda filmeket. De ez idő vészesen gyorsan kezd visszaszámolni: körülöttük fertőzöttek, és a Láthatatlanok ólálkodnak, akik napról napra közelebb merészkednek, mígnem eljön a legutolsó sötét óra…
„Ha a gyerekek egyszer felnőnek, nem lesz több kivételezés.”
A film első nézésre nem igazán fogott meg, másodjára azonban már, mikor nagyjából képes voltam felfogni, hogy mi is játszódott le Elio Quiroga, a rendező agyában a film készítésekor – nagyon tetszett az, amit láttam. Míg a Mad Max apokaliptikus világa hatalmas és világos, addig a Sötét óra egy eldugott, szűk, az idő jelentős részében sötét folyosóival és helységeivel csak növelni tudta a film parafaktorát. A szereplők közül Jesús, bár teljesen átlagos kisfiú, mégis eléggé érett ahhoz, hogy felfogja azt, ami körülöttük zajlik. A vezető csajt Maria-t (Silke) eleinte nem igazán bírtam, de a végjáték előtti nagy jelenetben igazán tetszett a párbeszéde a már teljesen megőrült Pedroval (Jorge Casalduero). Mégis az abszolút kedvencem Judas lett, aki hajlott kora ellenére még képes értelmet csöppenteni a fiatalok agyába, viszont sok mindent el is hallgat a gyerekek elől, hogy azok még ne szembesüljenek ideje korán azzal a ténnyel, hogy nincs számukra remény.
„Jesús, el kell mondjak valamit. Nincsenek tengerek. Egy se maradt.”
Az ellenfelek is eléggé jól lettek megalkotva: a fertőzöttek (bár a filmben Ana tévesen zombiknak titulálja őket) az öreg szavaival élve „emberek, csak nagyon betegek. Meghalnának, de a betegség nem engedi nekik.” Velük szemben ott vannak a Láthatatlanok, akik nagyon közel tudnak kerülni az emberekhez, és képesek bármilyen élő dolgot halálra fagyasztani, de csak éjszaka jönnek elő, és a zárt ajtókon nem tudnak átmenni. Senki sem tudja, hogy ők hogyan alakultak ki, viszont az utolsó képsorokban vannak rá olyan utalások, hogy ők egyfajta szellemlények, akik a fertőzöttekből alakultak ki.
„Ez tényleg, kék.”
Amit a legjobban tudok dicsérni ebben a filmben az az, hogy milyen eszközökkel mutatják be a háború és az az előtti időket: a műsorokat (háborús propaganda reklámok, fertőzöttek elleni harcot oktató filmek), a sminkkészlet, a kifestett szobák. Törekvések arra, hogy egy kicsit visszakapjanak abból, ami már sosem tér vissza.
„Újabb rohadt riasztás, egy újabb sötét óra.”
A film utolsó jelenete pedig, maga a katarzis. Mivel túl nagy lenne a spoiler, így nem írom le, hogy pontosan mi miatt is, de maradjunk annyiban, hogy a négy napos visszaszámlálás elért az utolsó perchez, amikor a szűk világ kiteljesedik – és Jesúsék szembetalálják magukat azzal, hogy milyen is volt valójában ez a háború.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback