Talán nem túlzok, ha azt állítom, az egyik legismertebb és legbájosabb szerelmi történet talán legsikeresebb és legsikerültebb filmadaptációja a BBC által 1995-ben készített, hat részes Büszkeség és Balítélet minisorozat. Én pedig elfogult rajongója vagyok ennek az elbűvölő cellulóz-gyöngyszemnek, amint az irodalmi eredetinek is.
Ha valakinek be kell mutatnom a történetet: Adott egy középnemesi angol család, Benneték, akiknek fő ismertető jegyük, öt lányuk. A naivan jóságos Jane (Susannah Harker), az éleseszű és élesnyelvű, Elizabeth (Jennifer Ehle), a fontoskodó-okoskodó Mary (Lucy Briers), a befolyásolható Kitty (Polly Maberly) és az akaratos, buta hisztérika Lydia (Julia Sawalha). Mr. Bennet (Benjamin Whitrow) és Mrs. Bennet (Alison Steadman) frigye tehát koránt sem volt terméketlen, mégis, a jog fintora, hogy a családi birtok várományosa az öt lány helyett Mr. Collins (David Bamber), ezért aztán Mrs. Bennet élete értelme az idegei nyugtatgatása és pletykálkodás mellett, hogy mielőbb – és minél jobban – kiházasítsa lányait.
Kapóra jön tehát, amikor a szomszédságba költözik a vagyonos és nőtlen Mr. Bingley (Crispin Bonham-Carter), és hozza magával legjobb barátját a még vagyonosabb és szintén nőtlen Mr. Darcy-t (Colin Firth). Az apa élezheti szarkasztikus humorát, az anya konspirálhat és a helyzet persze a lányoknak is okot ad csendes reményekre – s hogy nem alaptalanul, az mindjárt azon a bálon kisül, mikor alkalmuk nyílik összeismerkedni.
Legalábbis így van ez Mr. Bingleyvel kapcsolatban, aki kedves, lelkes és figyelmes és azonnal szemet vet Janere. Mr. Darcy azonban… Mr. Darcy azonban…
Nos, legyen elég annyi, hogy Mr. Darcy azonban – azazhogy maga Jane Austen, a könyveredeti méltán elismert szerzője – megalapozza a romantikus irodalom azóta legelterjedtebb romantikus koncepcióját, mert Mr. Darcy hideg-rideg és undok a mi magával ragadó Lizzynkel. Ám amilyen kritikus a lánnyal az első találkozás alkalmával, olyan hamar bele is habarodik – az ebből szövődő cselekmény részletezését azonban meghagynám a filmnek/könyvnek.
Mit mondhatnék: a szereplőválasztás tökéletes. Jennifer Ehle nem pusztán hitelesen alakítja a biedermeier angol kisasszonyt, de olyan mágiával játssza el, hogy a néző teljes egészében a hatása alá vonódik. Olyannyira, hogy mikor életemben először láttam, körülbelül a harmadik rész felénél tudatosult bennem, ha Lizzy mosolyog, mosolygok, ha dühös, akkor dühös vagyok és így tovább. Egyszerűen megbabonáz. S bár annyira átütő erejű a játéka, hogy tulajdonképpen elvinné a hátán az egész filmet, szerencsére beválogattak mellé egy egészen briliáns gárdát és ettől lesz emlékezetes is ez a sorozat. Colin Firth talán nem olyan elemi erejű, mint Lizzy, de mégis tökéletes annak a visszafogott, bár határozott angol lordnak, akit a szerepe megkíván, noha tény, hogy az ő alakítása szerintem csak azért hagy mély nyomot, mert Jennifer Ehléjét egészíti ki. Na, jó. Ahogy mindenki másé is. Hiszen senki másnak a szerepe nem olyan összetett, mint az övék, és főleg, mint Lizzyé, mégis elengedhetetlenül fontos a pontos játékuk ahhoz, hogy a történet hű legyen könyveredetijéhez.
Az „imádni valóak” Jane és Mr. Bingley. Karakterhívek, annyi bizonyos. Amikor rájuk fókuszál a kamera, ömlik a képernyőről a kedvesség és az ember szívét átmelengeti a jóságuk, és mikor egymásra néznek, egymásra mosolyognak szerelmesen, az annyira expresszív, hogy egy digitális szótárba azokat a képkockákat vágnám be szemléltetésképp A SZERELEM címszó alá. Az ilyen. Az így néz ki. Mesteri!
Azonban, hogy a kedves néző csak ne olvadjon el a képernyő előtt, mellettük ott vannak ellenpontként az idegesítő, buta karakterek: Mrs. Bennet, Lydia és Kitty. Ők már-már karikatusztikusan együgyűek és bárdolatlanok. Az anya és Lydia különösen. Együgyűek, ostobák és irritálóak, de ezt a legnagyobb bókként mondom, hiszen kiváló színészi teljesítmény az, ahogy ezt kivitelezik. Esküszöm, a Lydiát alakító színésznő még a szemébe is képes volt a butaság nihilét belecsempészni arra az időre, míg vásznon van.
Ugyancsak idegesítő és buta, de az a tenyérbemászóan buta karakter Mr. Collins. Gusztustalan. De tényleg! És ettől pazar! Le a kalappal.
Velük szemben Mr. Bennet a szarkasztikus nevető bölcs… nos, mit mondhatnék? Ő volna Dr. House őseredetije?
Na és a mákvirág Mr. Wickham (Adrian Lukis). Nem is tudom, hogy az ő szerepe könnyű volt-e vagy nehéz, mert bár maga a karakter kétszínű, de ebből a két színből Lukisnak jobbára csak a mindenkivel édelgő-megnyerőt kellett megjelenítenie. Viszont azt korrektül hozta is.
Bár egyesével sorra vehetném mind az összes többi mellékszereplőt is, hogy méltassam egy kicsit, milyen fantasztikusan alakították az általuk megformált karaktert, de inkább nem tenném próbára olvasóim idegeit.
Hibaként talán csak egy dolgot emelnék ki. Míg a maga karakterében az összes színész sziporkázik, és a legtöbb személyközi kapcsolatot is sikerült érzékletesen ábrázolniuk, számomra Lizzy és Mr. Darcy szerelme valahogy nem jött át – Jane-nel és Mr. Bingley-vel szemben, mikor rájuk néztem, nem éreztem azt a mindent elsöprő szerelmet, és ez egy picit zavar. Hiszen a világirodalom egyik leghíresebb szerelmespárjáról beszélünk! S igazából nem értem – két ilyen pazar színész hogyhogy pont ezt nem tudta megjeleníteni olyan látványosan, mint minden mást? De ezzel el!
Ami a látványvilágot illeti, az egyszerű. Egyszerű, de nagyszerű. Nem olyan grandiózus, mint egy későbbi feldolgozásé, de épp ettől lesz korhű és történethű is, hiszen a Bennet família nem kiemelkedően gazdag, hanem csak szolid jómódban élő köznemesi család, úgyhogy hitelesebb részükről a visszafogott elegancia.
Nagyon tetszett az is, hogy ügyeltek a korabeli etikett részleteire is azon túlmutatóan is, ami eleve a történetbe van ágyazva. Bár azt hiszem, ezt másképp nem is lehetne, mégis olyan fontos apróság, ami nélkül nem lenne igazán teljes ez a film.
El kell ismerni, hogy ez a film iskolapéldája annak, hogyan kell egy irodalmi mesterművet nívósan adaptálni, úgy, hogy a lehető legkevesebbet hagyják el, illetve módosítsák az eredetin, ugyanakkor a film-műfaj technikai lehetőségeit kihasználva hozzáadják a történethez azt a kicsi pluszt, amit még lehet, így például a levelek és visszaemlékezések szemléltetését, vagy az apró, meg-nem-történt finomságok vászonra vitelét.
Hiába. Mindent szeretek ebben a filmben. Még azt is, amit nem.
Utószóként azonban engedtessék meg nekem egy kissé filozofikusabb kitérő. Mint azt cikkem elején említettem, ez a történet az a történet, amely később megszámlálhatatlanul sok romantikus alkotás cselekményvázát adja. Hogy konkretizáljam: Gazdag férfi és nem annyira jómódú nő megismerkedik és ellenszenvesek egymásnak, majd a férfi beleszeret a nőbe, a nő elutasítja, aztán a nő beleszeret a férfiba és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Van azonban egy fontos apróság, egy apróbetűs rész, amit az epigonok jellemzően kifelejtenek: hogy Mr. Darcy esszenciálisan becsületes és jó, legfeljebb néha nyers, és feszengős a társaságban, de minden szinten jóindulatú és nemes lelkű. És ezzel – a jellemével és jóságával – nyeri el a nő szerelmét, – nem a kirobbanó szexualitásával (vagy épp a szexuális aberráltságával… ), s mint hogy ez így van, bejósolható, hogy Lizzy és Darcy boldogan élnek, amíg meg nem…
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
Trackback/Pingback