Most, hogy megjártuk Dániát és Franciaországot, itt az ideje, hogy kicsit keletebbre vegyünk az irányt, és belevessük magunkat az arab éjszakába.
Aladdin egy nagy álmokat dédelgető, jószívű, egyszerű kis tolvaj – ma úgy mondanánk, megélhetési bűnöző, akinek az élete rögvest száznyolcvan fokos fordulatot vesz, mikor Agrabah városának piacán összefut a palotából kiszökött Jázmin hercegnővel, akibe rögtön beleszeret. Csakhogy mikor az őrség rátalál a hercegnőre, Aladdint letartóztatják és börtönbe vetik. Ekkor fonódik össze a sorsa a szultán tanácsosának, a gonosz Jafarnak végzetével. Jafar, hogy magához ragadja a hatalmat meg akar szerezni egy varázslámpást a Kincses Barlangból, oda viszont csak egy „csiszolatlan gyémánt” léphet be – vagyis Aladdin. A tanácsos csellel rá is veszi a fiút, hogy menjen le neki a barlangba, ám mikor Jafar sorsára hagyná Aladdint, hála annak majma, Abu gyors észjárásának, az ifjúnak sikerül eloroznia Jafar elől a lámpást. Bár igaz, hogy egyúttal a barlangban is ragad, ám ez sem jelent sokéig problémát, hiszen a lámpásban egy dzsinn lakik, aki készen áll teljesíteni új gazdájának három kívánságát. Aladdin első kívánsága pedig nem más, mint hogy herceg lehessen, és így elnyerhesse Jázmin kezét.
Furcsa problémába botlottam, mikor nekiálltam ennek a cikknek: nem tudtam eldönteni, kivel is kezdjem a történet bemutatását, ugyanis, rá kellett döbbennem, hogy a cselekmény kifejezetten komplex. Ez valamiért sosem ötlött fel így bennem, mivel a Disney reneszánszon nőttem fel, és ezek a történetek a lényem egy részét képezik – nem gondolkodom túl sokat rajtuk, hiszen szinte érzem őket. De a szentimentalizmust félretéve tényleg emelem a kalapomat a karakterek sokszínű motivációi előtt: Aladdin először jobb életet akar, után Jázmint; Jázmin szabadságot; Jafar a lámpát, hogy utána hatalmat szerezzen; Dzsinni szabadságot (bár nem egészen úgy, mint Jázmin); a szultán azt, hogy Jázmin férjhez menjen, ami egyrészt a birodalom stabilitásához, másrészt pedig Jázmin biztonságához vezetne. Mondjuk azt elismerem, hogy ezek közül Jafar motivációján még lehetett volna dolgozni: mert az az igazság, hogy azon felül, hogy „hatalom”, igazából nincs túl nagy terve a pasinak.
De lényeg a lényeg, a motivációk szépen egymásba kapcsolódnak, jó komplex narratívát hozva létre, amit a készítők ügyesen érdekes karakterekkel támogattak meg. A film szereplői közül minden kétséget kizáróan Dzsinni a legemlékezetesebb – Dzsinni egészen más síkon, egy szinte szürreális dimenzióban létezik, mint a többi karakter (aminek nyomán, Dzsinni popkulturális utalásai miatt már olyan teóriát is olvastam, miszerint a filmben egy poszt-apokaliptikus világgal van dolgunk, ahol a tragédiát Dzsinni átaludta a lámpásban, vagyis a mi jelenünk Dzsinni múltja). Dzsinni folyamatosan kiszól a filmből, kitöri a negyedik falat, alakot vált és harsány létezésével feldobja a filmet. Ez mondjuk nagy részben eredeti szinkronhangjának, Robin Williamsnek köszönhető, aki rengeteget improvizált felvétel közben, ezzel igencsak megnehezítve az animátorok dolgát. Apropó improvizálás: az eredeti terv az volt, hogy a film prológusát elmondó piaci árusról majd a végén kiderül, hogy Dzsinni az, ezért azt a monológot is Robin Williams mondta el – a felvétel pedig egyszerűen úgy készült, hogy a színészt odaállították egy letakart asztal mellé, rajta teljesen random módon kiválasztott tárgyakkal. Aztán lehúzták a leplet, és hagyták, hogy beszéljen.
Számomra a filmből Dzsinni után még Jázmin a legérdekesebb, leginkább azért, mert nagyon szépen látszódik a karakterén, hogy fejlődött – és fejlődik még ma is – a Disney nőábrázolása. Miközben Ariel még másodhegedűs volt saját történetében, és Belle is igazából az apjáért volt képes cselekedni, addig Jázmin már a saját kezébe veszi a sorsát, és lázad: elszökik a palotából, elüldözi a kérőit, és mikor a helyzet úgy kívánja, még Jafart is megjátssza. Még nem igazi „aktív” karakter, ám ahogy most újranéztem a filmet, új tisztelet ébredt bennem iránta.
Viszont ez az újranézés azt is hozta magával, hogy bizony egy-két hiba is feltűnt, főleg az ütemezést illetően. A film második fele, onnantól kezdve, hogy Aladdin magát hercegnek kiadva megérkezik a palotába, valahogy el lett sietve. Egyszerűn túl rövid a játékidő és túl hosszú a felvezetés, ezért ez a történetszál valahogy elsorvad – ha hosszabb lett volna a film, akkor sokkal több hangsúlyt lehetett volna fektetni Aladdin aggályaira, mikor Jafar első távozása után rádöbben, hogy uralkodnia kell majd, ugyanis ez, együtt azzal, hogy igazából senki sem gondol végig mindent előre, hanem rögtön cselekszik, a következményekre való tekintet nélkül, ugyanis ez egy kifejezetten érdekes motívum. (Viszont igaz, ha mindezt kifejtik, akkor lett volna három-négy óra a film.
De azt hiszem itt le is zárom a cikkemet, mert a végén még mélyelemzést írok egy tündérmeséről egy olyan cikk keretében, ami egy egyszerű filmajánlónak indult. Szóval itt én most befejeztem, és azt hiszem, megyek, és újra meghallgatom az Új élményt.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
