Máris itt Disney-sorozatom második darabja, A szépség és a szörnyeteg, ami, bevallom, jóval közelebb áll a szívemhez, mint A kis hableány.
Belle, a jószívű és feltűnően csinos könyvmoly egy kis francia faluban él feltaláló apjával, ahol viselkedésük miatt mindkettejüket kicsit bolondnak tartják. Egyedül Gaston, a falu önjelölt hőse próbálja felvenni Belle-lel a kapcsolatot, ám ő is csak a szép arcot látja benne, amit meg akar magának szerezni, és így hát elhatározza, hogy nem számít, mit akar a lány, ő feleségül fogja őt venni. Egy napon aztán Belle apját, Maurice-t farkasok támadják meg az erdőben, mire az idős férfi egy elhagyatottnak tűnő kastélyba menekül, ahol fogságba esik – ugyanis az egyáltalán nem elhagyatott. A kastélyt ugyanis átok sújtja, amit még egy tündér szórt rá a herceg önzősége miatt. Az átok nyomán a herceg egy szörny testébe kényszerült, az udvartartás pedig bútorokká és tárgyakká változott – az átkot pedig csak úgy lehet megtörni, ha a szörnyeteg beleszeret valakibe, aki viszontszereti őt, ennek viszont záros határidőn belül be kell következnie, különben a kastély teljes népe örökre így marad. Ám mivel a kastélyban nem igazán járnak kedves, fiatal lányok, a szörnyeteg kapva kap az alkalmon, mikor az ajtajában megjelenik Belle, azzal az ajánlattal, hogy átveszi apja helyét.
A szépség és a szörnyeteg alapkoncepciója megint valami olyasmi, amit azért lehet támadni, hiszen míg a történet eredeti lényeg az lenne, hogy Belle a külseje ellenére beleszeret a szörnyetegbe, addig azért a sorok közt erősen ott van, hogy a szörnyeteg piszok gazdag, van egy hatalmas könyvtára (ez nagyon fontos) meg egy rakat szolgálója, ráadásul az átok megtörése után még szexi is lesz. Sőt, a dologba azért kicsit a Stockholm-szindróma is belejátszhat. Tehát azért a dolgok mélyére nézünk, akkor a történet lehet, kicsit sekélyesnek, sőt, talán még betegesnek is tűnhet – amiben talán van is valami –, de, de… Hadd keljek a védelmére!
Csak úgy, mint A kis hableány esetében itt is először előtérbe helyezném Belle a szörnyetegen kívüli kapcsolatait: a lány elsősorban az apjáért áldozza fel magát – ami érdekes ellentéte A kis hableánynak, ahol a diszharmonikus apa-lánya–kapcsolat volt a probléma elsődleges forrása. Belle és Maurice viszonya irigylésre méltó – ők ketten az ügyeletes csodabogarak, az értelmiség képviselői, ami csak még jobban összekovácsolja őket. Ámulatra méltó, hogy mikre nem képesek egymásért, és állítom, hogy ez a film legszebb motívuma.
Ami ennek az ellenpólusa, az Gaston karaktere. Egyszer írtam is egy cikket a legemlékezetesebb Disney-gonoszokról, amire bizony Gaston is felkerült, méghozzá okkal. Ő az a tipikus figura, akivel sajnos simán összefuthatunk az utcán is – az a kategória, amelyik ha az egójáról az IQ-jára esne, akkor bizony halálra zúzná magát. Az a fajta, akinek saját túlértékelt önképe lehetővé teszi, hogy mindenki más érzéseire és jogaira teljesen érzéketlen maradjon. Gastont elvakítja saját önhittsége, sértettsége és gyűlölete, ami a film legtöbb konfliktusához vezet. És tudjátok, mi a legrosszabb? Az, hogy a falusiak adják alá a lovat.
És természetesen ott van Belle és a szörnyeteg. Mert fel lehet hozni ellenük azokat az érveket, amiket fel is hoztam pár bekezdéssel korábban, de ez akkor sem változtat a tényen, hogy a két karakter komolyan beleszeret egymásba, őszintén segíti és inspirálja a másikat, hogy az jobb ember legyen. A szörnyeteg visszavesz a gorombaságából és önzőségéből, miközben közös „kalandjuk” bátrabbá teszi Belle-t, és a lány önértékelésén is segít. Ugyanis ez is érdekes: lehet, hogy a szörnyeteg külseje rémisztette az embereket, de szépsége ellenére Belle és éppen olyan számkivetett volt a kastélyba való érkezése előtt, mint a herceg.
Az ilyen komoly motívumok elemezgetését félretéve, végezetül essen itt pár szó a film könnyedebb elemeiről is: a mellékkarakterek gyönyörűen hozzák a comic relief-figurát, főleg Lumiere és Tik-Tak úr (akit amúgy eredeti nevén, Cogsworth-nek is nevez néha a magyar szinkron). Ezek ketten szolgáltatják a poénok úgy nyolcvan százalékát. Velük ellentétben Kanna Mama és Csészike inkább édes, ami nagyszerűen kiegyensúlyozza a mellékszereplőket. Az animáció lélegzetelállító, technikailag főleg az a jelenet, amit a film huszadik születésnapjára toldottak bele. A dalokról pedig, azt hiszem, nem is kell külön szót ejtenem.
Egy szónak is száz a vége: bele lehet kötni A szépség és a szörnyetegbe, és talán érdemes is, mivel az nagy valószínűséggel érdekes vitát eredményez, de ez semmit sem változtat azon, hogy ez a mese a Disney egyik legszebb, legjobban sikerült darabja.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
