Már jó ideje érik, hogy szépen sorba vegyük a Disney-filmeket – esküszöm, már vagy fél éve beszéljük Catleennel –, és most, a nyári uborkaszezonban, végre rászántam magamat, hogy neki is álljak. Így hát következzen is rögtön, mindenféle további kertelés nélkül, a Disney reneszánsz első darabja, A kis hableány.
Ariel Triton király, a hét tenger urának legkisebbik, leglázadóbb lánya. Míg Triton tiltja népét az emberek világától, addig Ariel pont oda vágyik – emberi tárgyakat gyűjt titkos kis gyűjteményébe, amiket utána a féleszű sirállyal, Hablattyal azonosíttat be. Azonban a kis hercegnő egy nap túl messzire megy, mikor felúszik a felszínre, és felles egy hajó fedélzetére, ahol éppen Eric herceg születésnapját ünneplik. Ám nem sokkal a parti kezdete után vihar tör ki, a hajó pedig elsüllyed, Ariel azonban megmenti, és a partra viszi a herceget, akibe menthetetlenül beleszeret. Ám miután nem látja más módját annak, hogy vele lehessen, felkeresi a tengeri boszorkát, Ursulát, és tőle kér segítséget – aminek azonban ára van. Egyezségük szerint Ariel három napig ember lehet, ami idő alatt el kell érnie, hogy a herceg megcsókolja, vagy örök időkre Ursuláé lesz a lelke. A boszorkány ráadásul emellé még Ariel hangját is elkéri, ami már csak azért is problémás, mivel Eric egyedül megmentője hangjára emlékszik.
Nem hiába hívják reneszánsznak a Disney ezen korszakát, hiszen a stúdió itt visszatért a régi formátumhoz: vett egy klasszikus tündérmesét, betett néhány cuki állati segítőt, kivette a véresebb részeket, és happy endet kanyarított a végére. Így elkészült ez az édes, szentimentális mese, ami mai szemszögből nézve rettenetesen naiv – mondjuk nem hiszem, hogy ennek túl nagy problémát kellene jelentenie.
Ariel még a karakterfejlődés korai szakaszában jár, kis lázadó fruska, aranyos és kedves, viszont tulajdonképpen nem történetének a hőse – hiszen, ha belegondolunk, azon kívül, hogy beleszeret a hercegbe, minden tőle függetlenül történik. Nem ő keresi fel egyenesen Ursulát, hanem az küldi el hozzá a halait, sőt, ha előtte apja nem találja meg a gyűjteményét, akkor lehet, el sem ment volna a boszorkányhoz. A film azon része alatt is, mikor udvarol neki a herceg, igazából nem tesz semmit, csak hagyja, hogy vezessék, és ha történik is valami irányítás az ő oldaláról, az Sebastian, rák felvigyázójának érdeme. Ariel tulajdonképpen a végkifejletben is passzív, nem tesz mást, egyszerűen csak ott van.
Mindezt összevetve elmondhatjuk, hogy hát igen, Ariel nem éppen egy összetett személyiség, de legalább korának megfelelően – jó sok ábrándozással, lázadással és durcáskodással – viselkedik. Emellett pedig érdekes az apjával való kapcsolata: Tritont nem éppen a legjobb apának állítja be a film, legalábbis a király az utolsó öt-tíz percig egyáltalán nincs egy hullámhosszon a lányával, akkor viszont már nagyon szimpatikus döntéseket hoz. Ám pont ez a szép az egészben: az, hogy apa és lánya hogyan rendezi kapcsolatát, hogyan talál igazán egymásra – ilyen szempontból az ő viszonyuk sokkal érdekesebb, mint Ariel és Eric szerelme-
Az animáció minősége pont olyan, mint amit a stúdiótól el lehet várni: igaz, a film már több, mint huszonöt éves, és ez meg is látszik a színeken, és néhol a karakterdizájnon is, ám a képi világ szép és alaposan kidolgozott, akkor is, ha néha már kicsit átcsepegünk a giccs-tartományba (például akkor, mikor a film végén Ariel kilép a vízből). A dalok szintén minőségiek, a dallamok örökérvényűek és fülbemászók, bár bevallom, nálam nincsenek éppen benne a top tízben (valahogy a második rész nyitánya, valamint az Emlékszem a dalra a harmadik részből sokkal jobban megmaradt bennem).
A kis hableánnyal a Disney még éppen csak próbálgatta, hogy milyen mély is a víz, meddig úszhat el, mire lesz vevő a kilencvenes éves gyereke. Persze a film ettől még örökérvényű klasszikus, de tény, hogy mind narrációban, mind karakterépítésben tovább jutott ennél a stúdió az elkövetkező évtizedben.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback