Vegyél egy egyszerű japán iskolás fiút, aki egy dolgon kívül teljesen átlagos. Aztán tegyél hozzá egy emberfeletti világot, azok képviselőit, fűszerezd kevés cselszövéssel, árulással, bajtársi szeretettel, hősiséggel, és végül díszítsd egy nagy adag vérpistasággal. És puff így lett a Bleach!
Kurosaki Ichigo, tizenöt éves. Átlagos srácnak tűnik, bár van egy – két dolog, ami megkülönbözteti az osztálytársaitól: Kezdjük, mindjárt a rikító narancssárga hajával, vagy a hírhedt huligánokat is menekülésre kényszerítő fizikumát, illetve, hogy látja a szellemeket. Talán ez a legérdekesebb tulajdonsága, a mi kis főhősünknek, akinek már az első részben kijut a jóból. Az egyik nap ugyanis, a városban meglát egy fekete ruhás lányt, aki egy kardsuhintással végez, egy gigászi szörnyeteggel, ami felborította Karakura város rendjét. Az átlagemberek mind azt hiszik, balesetek sorozatáról van szó, de Ichigo látta, amit látott, és egyelőre nem képes hova tenni a történteket. Amikor is még aznap este a lány betoppan a fiú szobájába, mit sem sejtve arról, hogy a tinédzser látja őt. A lányról kiderül, hogy Rukiának hívják, és halálisten, aki a Lelkek Világából jött, hogy az emberi világban eltávozott lelkeket, egy megváltó ceremónia keretein belül, a Lelkek Világába kísérje. Azonban Rukia nem Ichigo, vagy más lelkéért jött, egy furcsa lélekenergia nyomait követi, amik a fiú szobájához vezettek. Rukia elmagyarázza, amit Ichigonak tudnia kell, ám a beszélgetés közben egy újabb szörny jelenik meg, és veszélybe sodorja a fiú két húgát. Ichigo nem rest a védelmükre kelni, de itt mit sem ér a több évnyi verekedős tapasztalat – itt csak Rukia, és az ő úgy nevezett lélekölő kardja segíthet. Ám a lány kudarcot vall, megsérül, és csak Ichigo mentheti meg őket azzal, hogy ő maga is halálistenné válik, ami természetesen sikerül is, így a fiúnak végre elég ereje lesz ahhoz, hogy megvédje őket. Ezzel kezdődik Ichigo talán véget nem érő útja az emberek világától kezdve, a lelkek világán át egészen a lidércek otthonáig, oda és vissza, és újra és újra…
Na jó, most mit vár az ember egy Shounen animétől? A recept, és a séma ugyan az, de talán a Bleach valahol mégis úttörőnek számít, legalábbis Magyarországon biztosan. Azt hiszem ez az első olyan anime, ami határozottan nagy löketet adott az animézéssel kötött szerelmemben. Így visszatekintve tényleg nagyon egyszerű alapokon nyugszik a dolog, de akkoriban még hatalmasak pislogtunk egy-egy fordulaton, és néha kitértünk a hitünkből olyan epic csatákat láthattunk a képernyőn. Nagyjából az első ötven, hatvan rész tényleg olyan, ami anime történeti szempontból hatalmas teljesítmény. Aztán persze csúnya szóval „elkorcsosodik”, és teli lesz filler epizódokkal, ami a mangához egyáltalán nem köthető. Aztán nagy nehezen visszatérünk az eredeti szálakhoz, és végre azt kapjuk, amit várunk, de a filler áradat visszatér, majd azt leváltja a fő vonal. Ebben a hullámzásban halad előre a történet, és meg kell, mondjam nem tetszett. Ez is azt bizonyítja, hogy minél több ideig akarnak bőrt lehúzni, és amennyit csak lehet. Ez onnan látszik, hogy a manga a mai napig fut, és már olyan dolgokat rajzol meg az alkotó, Tite Kubo, hogy csak fogom a fejem, mert az eredeti közkedvelt, és jól alakított történethez képest ez egy rakás ócskaság. Látszik, hogy a rajzoló megfáradt, megunta a művét, már régen lezárná, de nem teheti, mert a rajongók meglincselnék, a pénz pedig nem folyna be, ezért hétről hétre még meg kell gyepálni szerencsétlen karaktereket, és ismételten meg kell erőszakolni az amúgy is haldokló történetet.
Ismétlem, az első arc nagyon jó. Ahogy megismerjük a halálistenek világát, rendszerét, életmódját, igazán egyedi kigondolás. Vagy, ahogy megfigyeljük Ichigo fejlődését, tanulását, kapunk bőven a japán eszmékből és kultúrából, emlékezzünk csak az alappilléreinkre, a halálistenekre, akik szerves része a japán mitológiának, és sok más animében megjelennek.
A karakterek motivációja piszok egyszerű: Ichigonk erősebb akar lenni, és meg akarja menteni Rukiát, a többiek is szintén ez, hogy túlszárnyaljanak valakit, hogy képesek legyenek valakit legyőzni, megvédeni. Nem találkozunk túl sok egyedi céllal, ám a megvalósítás, és a tálalás teszi megismételhetetlenné a karaktereket, valamint a múltjuk, bár azokból csak morzsák vannak. Az anime műfajához mérten mindenre van idő bőven, vagyis jobban ki van nyújtva, mint nagyi rétestésztája. Egy nagyobb hangvételű harc képes elhúzódni akár öt részen keresztül is, mert természetesen bájcsevegni kell kaszabolás közben, meg elmondani, hogy „úgyis legyőzlek”, meg „én vagyok a nagyobb Jani.” Ha már harc. Nyilván mindenki tudja, hogy egy egészséges ember szervezetében körülbelül öt liter vér csörgedezik, nos ezeknek a szereplőknek minimum tíz, de inkább tizenöt liter lötyög, mert bármennyit képesek vérezni, akkor se halnak meg. És szerintem itt a kulcsa annak, hol is rontotta el a történetet Kubo. A mai manga fejezetekben halomra hullnak a főbb karakterek, de a kezdéskor nem mert megölni senkit, és ez innen nézve nagy hiba. Persze eleget kell tenni a rajongóknak, de annyiszor meghalhatott volna pár olyan ember, akinek a halála jóval nagyobb súlyt adott volna a cselekménynek, így, hogy egy kis túlzással mindenki halhatatlan, lapos, súlytalan, és hülyeségnek látszik az egész.
Ami egyértelmű pozitívum, az a sorozat humora. Van néhány olyan ikonikus jelenet, vagy idézet, amit minden animés azonnal ért. A humoron felül azért az érzelmi vonulat sem elhanyagolható: van pár olyan rész ahol alaposan megsirathatjuk őket, és azt hiszem itt van a Bleach igazi erőssége, hogy igazán könnyen szerethetőek a karakterei. Egyszerű, érthető jellemképek, csodálatos, azonnal megragadó küllem. Ha halálistenről beszélünk, már csak kard miatt is képes voltam egy két szereplőbe azonnal belezúgni, pláne, ha alacsony, fiatal, és fehér, tüsi haja van…
A zene is kiemelkedő, sok dallam egy életre beleégett az emlékezetembe, az openingeket, és endingeket pedig a mai napig szeretem és dúdolom. A szinkron viszonylag kitesz magáért, bár van olyan karakter, akinek egyértelműen mást választottam volna, de véleményem szerint évezhető, még Szalay Csongi kissé magas hangja is szokható lesz egy idő után. A rajzolás az évekkel javul, és teszi még drámaibbá a harcjeleneteket.
A halomnyi negatívum ellenére mégis azt mondom, hogy a Bleach kihagyhatatlan alapmű főleg kezdők számára, mivel szinte biztosra kijelenthetem, hogy nincs olyan animés, de talán ember sem a fejlett országokban, aki ne hallotta volna legalább egyszer a mosóporról elnevezett anime sorozatot.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback