„ Mondd csak, Nana! Emlékszel még hogyan találkoztunk? Nyugodtan nevess ki, de én hiszek a sorsban és az ilyenekben. És szerintem a sors rendelte úgy, hogy mi aznap találkozzunk.”
Nos, ahogy Hanama barátosném a szívének legkedvesebb animével kezdte a bemutató sorozatát, úgy én is követem a példáját. Az én kis szívem csücske a Nana 2009-ben talált rám, és azóta, ha megkérdezik, hogy mi a kedvencem – a válaszom, csak és kizárólag ez az anime lehet. És, hogy ilyen sok év után is, miért hat meg ennyire, miért fújom kívülről a dalokat, idézem hibátlanul a szövegeit? Mert, ez a történet, akár az én történetem, vagy bármelyikünké is lehetne…
Komatsu Nana egy húsz éves, fiatal nő. Egy nap fogja magát, és úgy dönt, felköltözik Tokióba a barátjához Shojihoz. A hosszadalmasnak ígérkező vonatúton egy véletlen alkalmával megismerkedik egy lánnyal, aki szintén húsz éves, szintén Tokióba költözik, és őt is Nanának hívják. „Ilyen véletlen a világon nincs” A két lány jól elszórakoztatja egymást, míg felérkeznek a fővárosba, ám amikor leszállnak a vonatról, úgy tűnik, az útjuk szétválik. De a sors valamiért mégis úgy rendelte, hogy újra találkozzanak, mert hamarosan egy kiadó lakásban futnak újra egymásba, ahol rövid időn belül egybe is fonódik az életük.
Még mielőtt bárki elkezd azon agyalni, hogy ez első olvasásra két lány bimbódzó szerelméről szól, azt ki kell ábrándítsam. Bár van egy két olyan pontja az animének, ahol elgondolkozhatunk ilyesmin, de én vállig állíthatom, hogy szerelemről szó sincs, ez egy nagyon erős érzelmi kapcsolat, ezerszer árnyaltabb, vagy mélyebb, mint holmi kislányos szerelem.
Véleményem szerint pontosan azért van ez az anime a kezdő kategóriában, mert akár meg is történhetne a valóságban, tehát bárki megnézheti, aki nem riad vissza a rajzstílustól. Nincsenek misztikus, természetfeletti dolgok, csak az emberek hétköznapjai, élete, boldog vagy tragikus történések, melyek az átlagemberekkel is előfordulhatnak. Teszem azt költözés, albérlet, munka keresés, szakítás a baráttal, visszatérő szerelem stb. mind mind olyan dolgok, amelyen előbb vagy utóbb szinte mindenki átesik. Ezért olyan könnyű beleképzelni magunkat. Továbbá, ahogy haladunk előre a történetben komolyabb témákat is boncolgat, amik a felnőtté válással járnak, mint például, hogy a hibainkért és tetteinkért felelősséget kell vállalnunk, vagy hogy bármilyen híresek vagyunk, nem söpörhetünk bármit a szőnyeg alá. Egyszerű emberi sorsok, és azok találkozásaival zsonglőrködik a sorozat, és csodálatosan teszi. A szereplők egymagukban is megállják a helyüket, de sokkal jobban működnek együtt, a kémia még úgy is megvan, hogy ezek csak rajzolt figurák.
Ez a sorozat is pont akkor talált meg, amikor a leginkább szükségem volt rá. Hiszen ha az ember épp serdülőkorban van, és keresi az útját, stílusát, akkor ez a tökéletes választás erre. A Nana-ban mindenki megtalálhatja a neki tetsző karaktert, akivel szinte azonnal azonosulni tud: Nana a komolyabb,erősebb, kissé lázadó természet,aki a BLAST nevű rock bandáján keresztül próbál érvényesülni, Hachiko – a másik Nana – kissé esetlen, hisztis, nyafogós, és sokkal hamarabb kimutatja az érzelmeit. De a fiúk is képesek megtalálni a maguk karakterét, sőt, igazán sokat tudnak tanulni a lányok érzelmeiről. Az én személyes kedvencem Nobu, a BLAST gitárosa, aki tipikusan az a „szőke herceg fehér lovon” alkat, akire a lányok vágyakoznak, mellette pedig ott van a komor, elsőre rossz természetű, és igazán ellenszenvesnek tűnő Takumi, a rivális zenekar basszusgitárosa, aki erősnek mutatja magát – de a külső réteg alatt sokkal több rejlik.
Gonosz karakter igazából nincs is, csak eleinte hisszük azt, a legnagyobb cselszövő itt maximum az ördög, akit Hachi annyiszor emleget, illetve természetesen később a média, ami lassan, de biztosan egymásnak próbálja ugrasztani a két népszerű együttest.
Ez az anime a csöpögő szentimentalizmus temploma. Helyek, tárgyak, rövid dallamok, szimbólumok, minden teli van masszív, mély érzelmekkel, emlékekkel. A karakterek egymással megélt emlékei vissza-vissza csengenek a későbbi részekben, és ezek az elemek pontosan akkor vannak bedobva, amikor a legnagyobbat ütnek. A legfélelmetesebb, hogy a visszaemlékezések ábrázolása, szinte pontosan olyan, mint ahogy én, vagy bárki más visszaemlékezik valamire. Filmszerűen, egészen pontosan, bár a részleteket nem mutatva, különösen a mondatokra helyezik a hangsúlyt.
A személyes hangvételt erősíti, hogy az egyik lány mindig megszólítja a másikat a rész kezdéseként, illetve végén, így egy kicsit olyan, mintha az egész egy nagy visszaemlékezés lenne, és a narráció csak rá tesz egy lapáttal.
A zene a hab a tortán. Csodálatos dalokkal, és dallamokkal van megspékelve az egész, és ettől mindig sokkal drámaibbak, szomorúbbak, vagy épp vidámabbak lesznek a jelenetek. Ide tartoznak még a különféle hangeffektek is, amik inkább a komikus vonalat erősítik, mert, hogy abból is akad bőven. Előfordul, hogy egyik jeleneten még hasunkat fogva röhögünk, aztán már nyúlunk is a százas zsepiért.
A Nana anime természetesen, mint sok más társa az azonos című manga alapján készült, melyet Yazawa Ai rajzolt 2000-től kezdve, ám a mai napig szünetel, a rajzoló betegsége miatt. Műfaját tekintve shoujo animéről beszélünk, de én fiúknak is nagy szeretettel tudom ajánlani. Rajzolását tekintve először talán furcsának vélhetjük, mivel mindenki nagyon magas, nagyon vékony, kissé szögletes, mégis egy idő után már egyáltalán nem zavarja a nézőt, szokhatóvá válik.
A magyar szinkron az egyik legjobb amit animének készítettek az elmúlt években. Szinte mindenki hangja pontosan passzol, és illik, jobbat például el se tudnék képzelni az említett szereplőknek, talán én még a japánnál is jobban szeretem, mert Hachiko hangja a magyarban nem annyira sipákolós, és kevésbé idegesítő.
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback