„Megvan a nyertes! Megvan a nyertes!”
Öt év. Ennyi idő kellett, hogy rászánjam magam erre a filmre. Megmondom őszintén rettegtem tőle, mert tudtam, hogy borzasztóan lehangoló. Mindenki azt mondta, hogy elképesztő alkotás, de jó ideig depis lesz tőle az ember. Ma ez megtörtént… és ne higgyétek, hogy a padlónál nincs lejjebb, mert ez a film mocskodul képes az embert pofán vágni.
Történetünk főhőse Harry Goldfarb (Jared Leto) éppen azon mesterkedik, hogy elvigye otthonról az édesanyja (Ellen Burstyn) televízióját, hogy eladhassa. Természetesen az anyuka minden alkalommal, visszavásárolja a kereskedőtől, akinek a fia eladta, mert él hal a TV-s műsorokért, különösen egyért: A Töltődj Tappyvel-t”. Egy viszonylag jóképű ficsúr magyaráz benne mindenfélét, de az asszonyt talán nem is ez érdekli, hanem a helyes műsorvezető, a közönség, az ujjongás, a játék, és a nyeremény. A hölgy minden nap több órát tölt a képernyő előtt miközben bonbonokat majszol. Egy nap pedig felhívják, hogy nyert, és hamarosan bekerül a műsorba, mint játékos. Ekkor aztán neki lát, hogy kicsinosítsa magát. Új hajszín, napozás, és a legfontosabb, az a gyönyörű piros ruha, amibe az égnek nem akar beleférni, a túlsúlya miatt. Mi a megoldás? Fogyókúra. Persze nem könnyű lerakni a cukros, zsíros ételeket, így hát orvoshoz fordul, aki tablettákat ír fel neki, hogy elvegye az étvágyát. A fogyás sikerül is, de nem mindegy, milyen áron…
Szóval már jó ideje megy ez a dolog, hogy Harry elviszi a TV-t, aztán persze visszakerül, a pénzt meg… nos, jó minőségű heroinra költi az egyik barátjával Tyrone-nal (Marlon Wayans), és a barátnőjével Marionnal (Jennifer Connelly). Ezek a srácok azonban nem egyszerű lazuláskor, vagy bulikon visznek be anyagot a szervezetükbe, hanem masszív drogosok, és arra hajtanak, hogy előbb utóbb meggazdagodjanak az anyagból, amit jó pénzért vesznek és árulnak. Minden jól megy, az üzlet remekül hozza az elvártakat, csak, hogy egy nap minden szépnek és jónak vége szakad. A nyárból, ősz lesz, az őszből tél, és az álmok szertefoszlanak, egy betépett, összemosódott éjszakán.
Ahogy írtam, ehhez a filmhez kell egy alap lelki állapot, tehát ne akkor nézd meg, amikor teszem azt átélted életed legszebb napját. Kell hozzá egy bizonyos idegzet is, és egy nagy adag felfogóképesség, hogy át tudd érezni, min mennek keresztül a szereplők.
Engem személy szerint az anyuka karaktere fogott meg a legjobban. Az a mérhetetlen kétségbeesés, hogy valaki törődjön vele, valaki néha ránézzen – mert, hogy a férje meghalt, a fia meg annak ellenére, hogy szereti, nem sokszor látogatja meg –, és ne legyen mérhetetlenül magányos. Aztán már csak az marad neki, hogy utoljára csilloghasson a műsorban teljesen pompájában. Nem a rivaldafényre vágyik, és nem is az örökös hírnévre, csak arra, hogy egy utolsó alkalommal érezze, szeretik, és elismerik, hogy létezik. Vannak barátnői, szomszédjai, akikkel tud beszélgetni, de Mrs. Goldfarb a múltban ragadt, és minduntalan azt képzeli, hogy a férje ott van, hogy Herry boldog és sikeres, és mit sem lát a valóság szörnyűségeiből.
Harry alapjaiban egy jó szívű srác, de túlságosan is rágörcsöl arra, hogy sok pénze legyen, és ezért bármit megtesz. Súlyos áldozatokat hoz, miközben minduntalan próbál elmenekülni a droggal átitatott álomvilágba, ahol semmi nem fáj, semmi nem baj, és úgy is mindig minden helyre jön, megoldódik.
Harryn érdekes mód csak később mutatkoznak meg az anyag függőségeinek következményei, ellenben barátnőjén, a jómódú családból származó, de otthonról kitaszított Marionon. Először el hisszük, hogy Herryvel igazán szép párt alkotnak, nagyon aranyosak, bár néha csinálnak egy-két csínyt a városban, de ez semmiség. Ám amikor a helyzet kezd, rosszra fordulni megmutatkozik a lány igazi arca, a függőség elönti az agyát, és bármit hajlandó feláldozni, csak, hogy anyaghoz jusson.
A film hihetetlenül realista. Végig a két óra alatt azt éreztem ez az egész egy hatalmas betépett látomás, mert az operatőri, és a vágói munka elképesztően visszaadja, amit egy kábszeres is végig nézhet egy hallucinációja során. A belövés pillanata, a heroin felszívásának érzése, vagy a sima gyógyszer okozta rémképek, a teljes megőrülés, mind-mind annyira hihetően jön át, hogy a néző is egy kicsit azt érzi, mintha ő maga is kapott volna egy keveset a cuccból.
A film kellő ütemben halad előre, szépen ok okozati összefüggésekben. Aztán jön a mű utolsó tíz perce, a tetőpont. Itt láthatjuk meg, hogy szereplőink hol is kötnek ki, hogy a tetteik milyen következményekkel járnak. És látjuk… de nem hisszük el. Ez az a pont, amikor az ember csak néz ki a fejéből, próbálja befogadni, feldolgozni a látottakat, de csak azt veszi észre, hogy zokog. Hogy miért törik el ennyire brutális mód a mécses? Mert ebben a pillanatban döbbenünk rá, milyen szép életünk is van – már akinek – ekkor fogjuk fel, hogy milyen borzalmakat kellett átélniük, s miközben tudjuk, hogy ezt voltaképp maguknak, és egymásnak köszönhetik, mégsem megvetést érzünk, vagy szánalmat, hanem együttérzést, és hogy ezt mi semmiképp sem szeretnénk átélni.
Természetesen az érzelmek tökéletes átadása nem sikerülhetett volna a remek színészek nélkül. Ez egy kétezerben készült film, Jared Leto mondhatni ezzel a filmmel futott be, és nem hiába. Olyan érzelmeket képes ez az ember kiváltani, hogy nehéz szavakba önteni. Például amikor sírva fakad, mert újra hallja Marion hangját a telefonban, akkor tényleg el hisszük, hogy a történtek ellenére nagyon szereti, és a „Te vagy a legszebb lány, akit valaha láttam” duma nem csak ámítás. Nem csoda, hogy az egész ennyire realisztikus, ennyire képes beszippantani a nézőt.. Jennifer Connelly is remekel, és nagyon jó kémiában van Jareddel. Ellen Burstyn, az anyuka pedig zseniális. Minden arcrándulása, a mosolya, a szavai biztosít minket arról, hogy ezek nem légből kapott fájdalmak, amik elől menekül, hanem igazán valós problémák, amiket komolyan kéne kezelni.
A szinkronnal nincs probléma. Az édesanya hangja Kassai Ilona nem, hogy hasonlít a színésznőre, de a hangja is szinte teljesen ugyan az, nagyon passzolt. A többiekére sincs panaszom, nézhető, élvezhető, bár én az eredetit is nagyon tudom ajánlani!
Miután végignéztem egy jó ideig tényleg elmerültem a saját letargiámban, de ahogy végiggondoltam az egészet rá kellett jönnöm, ez a film képes arra, hogy ösztönzőleg hasson bárkire, álljon az ember bárhogyan. Tehát valóban megérte megnézni, és megérte kivárni ezt a pillanatot az életemben, mert azt hiszem minden embert akkor talál meg egy film, amikor annak a legnagyobb szüksége van rá.
https://www.youtube.com/watch?v=cvxUrLIR84M
Szerző
- Korábbi szerkesztő
