A szerelem és az élet, az étel és a család, a család és a kultúra elválaszthatatlanul összetartoznak – így hát nem is olyan meglepő, hogy nemrégiben készült egy film, ami mind a négy témát összefonja.
Mikor a felkelők megrohanják és porig égetik a Kadam család éttermét Indiában – ami támadásban az anya is életét veszti –, Papa (Om Puri) előbb Angliába, majd pedig Franciaországba költözik öt gyermekével, hogy ott álljanak újra talpra. Miután kocsijuk fékje elromlik – amit Papa a felesége által küldött égi jelnek tud be –, a család egy kis Dél-Franciaországi városkában köt ki, ahol Papa talál is egy épületet, amibe beleszeret, és elhatározza, megveszi, hogy ott nyissák meg új éttermüket. A hellyel viszont van egy elég nagy probléma, amire gyerekei próbálják is felhívni Papa figyelmét, aki viszont makacsul kitart elhatározása mellett: az utca túloldalán egy Michelin-csillagos étterem üzemel, a szigorú és ambiciózus Madame Mallory (Helen Mirren) uralma alatt. A két étterem közt rögtön mocskos harc indul, és az egyetlen ember, aki áthidalhatja ezt a szakadékot, az Hassam (Manish Dayal), a Kadam-család egyik tagja. Hassam ugyanis nem csak végtelenül jószívű és hihetetlenül tehetséges szakács, hanem megvan benne a vágy, hogy az indiai konyha rejtelmei után a franciáét is elsajátítsa.
Jelen esetben is egy regényadaptációról van szó, amiről mondjuk csak a kreditekből szereztem tudomást, bár így visszanézve már látom azokat a pontokat a sztoriban, amik erre utalnak. A történet íve amúgy gyönyörű, és csupa olyan motívum jelenik meg benne – a kultúrák összecsapása, az előítéletek, az ellentétek félretevése, az étel iránti szenvedély, a család, a tehetség, az ambíció –, amiken nagyon is érdemes elgondolkodni, és a számos téma ellenére a narráció remekül műküdik.
Ami még rettenetesen tetszett, az az, hogy a szereplők hús-vér emberek, akik kicsinyesen viselkednek, hibáznak, majd később felvállalják és megpróbálják kijavítani ezeket a hibákat. Külön szép volt Marguerite (Charlotte Le Bon) – az a sou chef, aki Hassam első segítője lesz abban, hogy a fiú megismerkedhessen a francia konyhaművészettel – viselkedése, mikor Hassam is abban az étteremben kezd dolgozni, amiben a lány is. A másik szál, ami nagyon tetszett, az Papa és Madame Mallory kapcsolata volt, az, hogyan váltak ellenségekből, akik ott tesznek keresztbe egymásnak, ahol csak tudnak, szövetségesekké – kettejük személyében pedig a két kultúra, a visszafogott, elegáns francia, és a hangos, élettel teli indiai, is összecsap.
Viszont nem voltam oda mindenért a filmben. Bár az első nagyjából másfél óra teljes egészében lekötött és elvarázsolt, addig az utolsó felvonást már kicsit kidolgozatlannak, kevésbé lebilincselődnek éreztem. Ez az utolsó félóra valahogy eltávolodott a szereplőktől, messzebbről, kevésbé intimen mutatta őket, ami miatt képtelen voltam annyira együtt érezni velük – bá lehet, hogy ez a szekció a regényben jobban ki van fejtve. Emellett még sokszor éreztem úgy, hogy Madame Mallory amúgy rettenetesen érdekfeszítő karaktere több teret is kaphatott volna, mivel így inkább csak megtippelni tudtam az indokait, mintsem megérteni.
Összességében viszont nagyon kellemes, mély mondanivalójú, ügyesen megkomponált filmnek találtam az Élet ízeit, ami hatalmas szakértelemmel szlalomozott a számos motívum és szereplő
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback