Én már csak nevetni tudok azon, ha valaki megkérdezi, hogy mi a kedvenc animém? Mert hiába találkoztam sok szívemet melengető alkotással (Mononoke, Barakamon), örök és egyetlen aranyérmesen az animék pantheonjában, csak és kizárólag a Yu Yu Hakusho lesz. Ez az anime volt nálam az a mérföldkő sorozatok terén, ami megmutatta azt, hogy azok, amiket néztem (YGO, Dragon Ball, Beyblade stb.) az nem mese – hanem anime. És bár nem tökéletes, egy abszolút megkerülhetetlen történet, remek szereplőkkel és kiváló cselekményadagolással.
Az anime már az első részben kissé lesokkolja a nézőt, mikor a helyi delikvens, egyben főhősünk Yusuke Urameshi életét veszti, miközben megment egy kisfiút az elgázolástól. Na, igen! Egy kezemen megtudom számolni, hogy hány animében jár hasonlóan a főhős. De itt persze nem állt meg a világ, hiszen mint kiderül Yusuke „feleslegesen” halt meg – a kisfiú amúgy is túlélte volna a balestet – és így, mivel a túlvilágon nincs bejegyezve a neve, nem is távozhat a földről. Szerencsére egy révész, Botan, valamint annak főnöke, Koenma segítségével Yusuke visszatér az életbe, de furcsa halála miatt az eddig benne lakozó spirituális erő felszabadul, majd Koenma egyből azzal bízza meg, hogy intézze el a túlvilágról illegálisan átjövő gonosz tagokat, mint szellemdetektív.
Hát, cselekményünk 1990-es mérten azért ver egy bizonyos magasságot – na, jó, nem kell Neon Genesis Evangelion méretű köretre gondolni –, és bár kezdetben ezt a magasságot kissé lagymatag módon adja vissza, ez a negatív érzet teljesen eltűnik, miután Yusuke mellé becsapódik annak önjelölt riválisa (vagy sokkal inkább legjobb barátja) Kuwabara, valamint a két démon Kurama és Hiei. Ez az a négyes fogat, akit szerintem senkinek sem kell bemutatnom: a két kötelező hangos örült, a komoly és csendes szépfiú (akit még a szinkronja is lánynak nézett), valamint az antiszoc emokölök, aki mindig morcos, de harcban segítség. Nem a legeredetibb felépítés, ezt valljuk be, de az ember mást nem is nagyon várna egy ilyen stílusú shouen animébe.
A Yu Yu Hakusho Arc-jai sem térnek el a szokásos harcolós animéktől: van itt harci torna (ráadásul kettő is), többszörös világmegmentés, és a legjobb: olyan ellenek, akiknek van céljuk, és ez a cél nem merül ki a puszta „énakaromuralniavilágotezértmindenkivelgonoszkodom” attitűdben. Az ifjabbik Toguro azér harcol (mondjuk, ő nem is akarja a világot), hogy találjon valakit, aki képes őt legyőzni, ezzel megadva neki a megváltó halált – amire oly régóta vágyik. Mellette ott van még Shinobu Sensui (aki szintén nem akarja uralni, csak elpusztítani a világot), aki szerintem csont nélkül a legjobb fő gonosz az egész YYH-ban, és bár eléggé meglepődtem a célján, a vele történtek miatt megtudtam érteni, sőt, még szomorú is voltam az elkerülhetetlen sorsa miatt, mert nagyon megszerettem a korábbi szellemdetektívet.
És itt elérkeztünk a Yu Yu Hakusho legnagyobb erősségéhez: a szereplőkhöz. Aki ismer vagy olvasott már, az tudja, hogy a szereplőkre vagyok a legérzékenyebb – legyen az bármilyen film, sorozat vagy könyv –, de itt még a kötelező idegesítő szereplő is annyira szerethető, minden kiszámíthatósága ellenére, hogy ez a fajta karakteralkotás már szinte emberfeletti dolog volt a mangaka, Togashi Yoshihiro részéről. Mindenkinek van célja, ráadásul még logikusak is (külön tetszett a démon nindzsák, Touya és Jin oka a viadal megnyerésére). De nem csak a főszereplők ilyenek: imádom, hogy a mellékszereplőkben (szerepeljenek akár csak egy rész erejéig) VAN potenciál, mind harci mind személyiségi értelemben.
De hiába szeretem ezt a szériát, a negatív oldalát sem kerülhetem meg: a grafika sajnos nem a legjobb, és ezt sajna a korának sem tudom betudni. Persze, ahogy fejlődik a sorozat, ez úgy is megváltozik, de az elején még nagyon zavaró volt. Aztán ami még kissé sántított, az a magyar szinkron: jó, Kuramának ma már nem tudnék mást elképzelni, mint Zsigmond Tamarát, de Hiei szinkronváltása azért eléggé maradandó agyzsibbadást okozott nekem. Nem azzal van a gond, hogy Pálmai Szabolcs rossz lenne, csak Moser Károly hangja sokkal jobban illett a szereplőhöz, így nem értettem a váltás létjogosultságát. És akkor már Karasu hangváltásait meg sem említem, de ezeket még mind bemerem tudni annak, hogy amikor a Yu Yu Hakusho-t szinkronozták, még gyerekcipőben járt az anime szinkronizálás művészete.
Még így a cikk vége előtt egy hajszállal, gyorsan visszaragadom a gyeplőt, hogy egy utolsó, hatalmas pipát még megemlítsek a sorozatban: ez pedig a lezárás. A népszerű shouen animékhez (Bleach, Naruto) mérten eléggé rövid a YYH, és féltem is anno megnézni az utolsó részt – de utána nyugodt, szívvel engedtem el a sorozatot, mert akkor már láttam és tudtam, hogy egy amúgy is remek széria, még jobb lezárást kapott.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback