A nem túl jól sikerült Wolverine-film után a stúdió úgy döntött, inkább rebootolja a szériát – és milyen jól tette!
1944-ben Klaus Schmidt (Kevin Bacon) emberkísérleteket folytat Auschwitzban – alanyai között van az ifjú mutáns, Erik Lensherr (felnőttként Michael Fassbender) is, akinek anyját Schmidt a fiú szeme láttára öli meg, hogy így próbálja meg rávenni Eriket, hogy használja az erejét. Erik megmenekül a táborból, viszont bosszút esküszik Schmidt ellen. Ezzel egy időben New York Államban fiatal telepata, Charles Xavier (felnőttként James McAvoy) rajtakapja a még gyermek alakváltót, Ravent (felnőttként Jennifer Lawrence), amint az ételt próbál lopni a konyhájukból. Ám ahelyett, hogy bemártaná a kislányt, otthont kínál neki családjában.
Tizennyolc évvel később Erik még mindig Schmidt után kutat, Charles éppen genetikából doktorál, és mindeközben olyan események indulnak be, amikbe mindketten belekeverednek. Las Vegasban Moira MacTaggert (Rose Byrne), a CIA ügynöke, bejut a Pokoltűz Klubba, aminek vezetője, Sebastian Shaw – aki valaha Klaus Schmidt néven futott –, aki Hendry tábornokkal (Glenn Morshower) üzletel, erővel arra véve rá a tábornokot, hogy az amellett szólaljon fel, hogy az USA atomrakétákat helyezzen el Törökországban. Ezen az éjszakán Moira szemtanúja lesz annak, ahogy Shaw mutáns emberei az erejüket használják Hendry, és, hogy erről feljebbvalóit is meggyőzze, megkeresi Xaviert, akinek szakdolgozata az ilyen mutációk lehetőségéről szólt – teszi ezt persze anélkül, hogy tudná, Xavier maga is mutáns. Ám amikor a CIA Charles segítségével Shaw ellen indul, útjaik keresztezik egymást Erikével.
A reboot azzal, hogy a hatvanas évekbe helyezte a cselekményt, ráadásul még gyönyörűen rá is játszott a kubai rakétaválságra, remekül megfűszerezte a filmet. Tény, a cselekmény kicsit kesze-kusza, és bevallom, hogy most kronologikusan fel kellene sorolnom, mi is történik a filmben, elég nagy bajban lennék. De a lényeg az, hogy miközben nézi az ember, ez egyáltalán nem zavarja, ugyanis minden logikusan következik egymásból, akkor is, a mozi ritmusa nem a megszokott ívet követi.
A sztori másik nagy erőssége a karakterek – ugyanis nem hiába az a film eredeti címe (ami kicsit talán jobban átadja a lényeget, mint a magyar), hogy First Class, mivel a történet velős részét képezi az, hogy Xavier, Erik segítségével, összeállítja és kiképzi az első X-Men csapatot. Itt könnyűszerrel bele lehetett volna esni abba a problémába, mikor is a rengeteg behozott karakter nem kap elég teret, ám a rendező Matthew Vaughnnak mégis sikerült megoldania, hogy minden újonnan behozott karakter plasztikus legyen. Na, jó, ez egy nem egészen igaz – Shaw két fogdmegje, Riptide (Álex González) és Azazel (Jason Flemyng) erejekün kívül gyakorlatilag semmilyen jellemvonást sem kaptak, de annyi baj legyen. Legalább Xavier emberei, plusz Emma Frost (January Jones), Shaw jobbkeze remekül működik.
Külön kedvencem volt a filmben Hank McCoy (Nicholas Hoult), a későbbi Bestia, aki végül saját géniuszának és mutációjával kapcsolatos gátlásainak esik áldozatul. Párosa Ravennel remekül működött, már csak azért is, mivel ők ketten annak a később kiélesedő vitának a lágyabb felét képviselték, ami tulajdonképpen éket ver Charles és Erik közé. Ugyanis az itt nagy a kérdés, mint az X-Men-filmekben általában mindig, hogy egy mutánsnak az emberi vagy a mutáns normáknak kell megfelelnie, illetve hogy milyen etikai szabályok is vonatkoznak rá. Vajon az a mutánsok sorsa, hogy az emberek felett uralkodjanak, és végül kipusztítsák őket, vagy békés együttélésre kell törekedni, és hagyni, hogy az evolúció végezze a dolgát?
Egyetlen egy baj van a filmmel – pontosabban nem is filmmel, mert a film maga közel hibátlan, hanem inkább a franchise-zal. Ez pedig nem más, mint az, hogy a folytatást, Az eljövendő múlt napjait mintegy hídnak szánták a készítők az eredeti trilógia és a reboot közt, ezzel viszont csak annyit értek el, hogy létrehoztak egy csomó kontinuitásbeli hibát, amitől zeng a rajongók feje. Hogy csak egyet említsek, viszont olyat, ami nagyon fáj: ha a film elkészültét vesszük alapul, akkor Az ellenállás végének elején Xavier Professzor és Magneto a nyolcvanas évek közepén, együtt látogatja meg Jean Greyt – ehhez képest Az elsőkben útjaik már hatvankettőben különválnak.
Szóval, gyerekek, csak egy dolgot szeretnék mondani: az lett volna a legjobb, ha nincs erőltetve az, hogy egy univerzumba kényszerítsék az összes filmet, mert amit így kaptunk, az nagyon nem működik. Ha viszont csak önmagában nézzük, akkor meg merem kockáztatni, hogy Az elsők az eddig készült legjobb, leg élettel telibb X-Men-film.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
