Bár az IMDb- ez a trilógia leggyengébben értékelést kapott darabja, számomra mégis ez a legkomplexebb, legjobban összerakott, és legmegrázóbb darab a három közül.
Miután fiáról, Warrenről – a későbbi Angyalról (Ben Foster) – kiderül, hogy mutáns, Warren Worthtington (Michael Murphy) egy egész évtizedet áldoz arra, hogy megtalálja a mutáns-gén ellenszerét. Ez sikerül is neki, mikor felügyelete alá kerül egy fiatal mutáns fiú, Jimmy (Cameron Bright), akinek képessége, hogy kioltja más mutánsok erejét. A fiú DNS-ét felhasználva Worthington létrehozza az ellenszert, amit minden mutáns számára elérhetővé kíván tenni. Ez a lépés viszont heves, és ellentétes érzéseket vált ki a mutánsokban: míg egyesek alig várják, hogy beadathassák maguknak, addig mások úgy érzik, hogy a kormány rájuk fogja kényszeríteni a gyógymódot. Ezen utóbbiak közé tartozik Magneto (Ian McKellen)és társai is, akik céljukként tűzik ki, hogy mindenáron megakadályozzák a gyógymód elterjesztését. Xavier Professor (Patrick Stewart) csapata, kielégülve a mutánsügyi miniszterrel, Hank McCoyyal (Kelsey Grammer) természetesen kiállna Magneto ellen, csakhogy nekik is megvan a maguk baja: kiderül, hogy Jean Grey (Famke Janssen) túlélte a gát átszakadását, a nő, aki visszatér hozzájuk azonban nem az az ember, akit ismernek. Jean elméje fölött ugyanis átvette az irányítást a professzor által a tudatalattijába zárt, képessége által vezérelt személyiség, az ösztönlény Főnix.
Szóval ezt a filmet sem láttam már évek óta, ám újbóli megtekintése egyáltalán nem okozott csalódást. A nyitószcénák – előbb Jean első találkozása a Professzorral és Magnetóval a film cselekménye előtt húsz évvel a film cselekménye előtt, majd mikor Worthington megtudja, hogy fia mutáns tíz évvel korábban, végezetül pedig egy harci szimuláció a Danger Roomban – tökéletesen megteremtik a film hangulatát. Jean jelenete kellőképpen vészjóslatú, Warrené borzalmasan megrázó, a szimuláció pedig remekül megalapozza a csapat dinamikáját. De a későbbiekben is pont úgy folyik a cselekmény, ahogy neki kell: folyamatosan haladunk a trilógia talán legsötétebb, és mindenképpen leguniverzálisabb csúcspontja felé.
Mivel a harmadik részre végre elérkeztünk egy olyan végkifejletthez, ami nem izoláltam történik: bár az első részben a célpont a csúcstalálkozó volt, a csata végül attól kvázi különállva zajlott le. A második részben a két ellenfél a semmi közepén csapott össze. Itt viszont a Mutáns Testvériség tagjai az egész nemzet szeme láttára csap össze a katonásaggal és az X-Mennel. És amiért még külön jár tőlem a piros pont, hogy a végső csata nem lett elhúzva – ellentétben például a második résszel –, és pont annyi játékidőt kapott, amennyit kellett, hogy kapjon.
De ezen felül az alaptematika is nagyon érdekes, és kicsit emlékezetet egyfelől a Polgárháborúra, másfelől pedig a pro-life/pro-choice kérdésre, bár inkább az utóbbira. Hiszen miről is van itt szó? Adott egy egészségügyi beavatkozás, amit az egyik oldal teljes mértékben ellenez, és mindent megtesz, hogy megakadályozzák, míg a másik oldal azt mondja, hogy a te döntésed, hogy élsz-e ezzel a lehetősséggel. Emellett még annak a kérdése is érdekes, hogy vajon betegségről van-e itt szó, amit meg kell gyógyítani, vagy evolúciós fejlődésről, aminek az útját egyengetni kell? Szóval elég erős a filozófiai mellékvágány a sztoriban.
De ezzel von párhuzamot Jean esete is: kiskorában a Professzor gátak mögé rejtette a képességéből kifejlődött, elementáris erővel rendelkező személyiséget, a Főnixet, ezzel megvédve a lányt, ugyanakkor megkurtítva annak erejét. A film újra és újra felhozza a kérdést, hogy vajon meddig etikus a különleges képességek használata, és ezt nekünk is meg kell kérdeznünk magunktól Jean esetében. Vajon a Professzornak volt igaza, és a Főnixet kordában kell tartani, akkor is, ha erről Jeant senki sem kérdezte meg? Vagy Magnetónak, aki szerint hagyni kellett volna, hogy a Főnix szárnyaljon, akkor is, ha ez lehet, katasztrofális végeredménnyel jár? Az pedig külön érdekes, mikor a két férfi szembekerül döntésük következményeivel.
Számomra nem kérdés, hogy az Ellenállás végét élveztem legjobban a trilógiából. A szemben ez film hozta igazán csak mindazt, ami annyira ütős az X-Menben: a nehéz, etikai kérdéseket, az egymásnak feszülő ideológiákat, az emberi jellem hibáit, a fejlődés utáni vágyat és az attól való félelmet, és, igen, a látványos akciót és a fel-felcsillanó, könnyed humort.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback