Kedvelem a mitológiai témájú történeteket, és a nyolcvanas évekbeli Titánok harcát is élveztem – bár tényleg nem volt egy top film – és mivel akkoriban igen nagy népszerűségnek örvendett, és szép bevételt is hozott, ezért Hollywoodban gondoltak egyet, és feléleztették a görög mitológiát, vele együtt pedig Perszeuszt, Zeuszt, meg a titánokat – vagyis utóbbiakat annyira nem.
Mikor még az időt nem mérte senki, az Istenek felosztották maguk között a világot a titánok legyőzését követően, majd megalkották az embereket azzal a céllal, hogy imáikkal és ajándékaikkal magasabbra emeljék az Olümposzi isteneket. Zeusz (Liam Neeson), akinek sugallatára Hádész (Ralph Fiennes) megalkotta a Krakent, amely elpusztít minden ellenséget, ám Zeusz megcsalatva fivérét, őt az alvilág uralkodójává tette meg, míg másik fivére, Poszeidon uralhatja a tengereket, míg Zeusz a maradék világot – vagyis mindent). Ám az emberek isteneik ellen fordultak a szenvedések, áradások, és pusztítások után, és ezért Zeusz is lemondott gyermekeiről, a sorsukat pedig Hádész kezébe adta.
Mialatt az emberek gyermekeiket istennőkhöz hasonlítják, addig Perszeusz (Sam Worthington), a halász apjával tart Argosz városába, mikor is ledöntik Zeusz hatalmas kolosszusát, erre pedig Hádész olyan dühvel reagál, ami miatt Perszeusz elveszti nevelőapját. A halász azonban többre hivatott, mint aprócska halakat fogni a tengerből, a harcos szív pedig előtör a pusztítás láttán. De vajon meg tudja állítani egyetlen férfi a mindenség végét?
Az első és legnagyobb bajom a filmmel, hogy bár a címe a titánok gigászi háborúját hirdeti, valójában sosem bukkannak fel a történetben, és az említésük is kimerül két mondatban. De bár csak azt mondhatnám, hogy ez az egyetlen probléma a filmmel, azonban ez nem lenne igaz. A titánok harca bizony nagyon sok sebből vérzik, és ez alól csak a digitális technika mentes.
A történeten érződik, hogy sem az íróknak, sem a rendezőnek nem volt sok fogalma a mitológiáról (maximum felcsaptak egy könyvet, és minden ötödik mondatot elolvastak belőle), de ez még megbocsátható lenne, ha a film maga koherens egészet alkotna saját sztorijával, azonban ennek is ellent mond, fájóan sok alkalommal.
A főszereplő Sam Worthingtont túlzás jó színésznek nevezni (vagy egyáltalán színésznek, bár Sylvester Stallone is sokra vitte), ám A titánok harcában a semminél is kevesebbet nyújtott, arcmozgása pedig kimerült a szúr tekintetben. Nem mintha az írók nagyon megerőltették volna magukat, hogy valami élhetőbb és játszhatóbb karaktert adtak volna a színész keze alá. A jobb sorsa érdemes Gemma Arteron, mint Io, Perszeusz segítőtársa vett részt a kalandokban, ám a hölgy jelleme kimerült abban, hogy szép és erős – ám ebből az erőből semmit sem tudott megmutatni, mert nem kapott rá lehetőséget. Hol van már a régi, keményvágású Gemma, akibe minden férfi belebolondult a St. Triniansben?
Ugyanez a helyzet az isteneket alakító Liam Neesonnl és Ralph Fiennesszal, akik igazi színészóriások, de a film közepe felé érződött, hogy azon morfondíroznak, vajon miért is vállalták el ezt a szerepet. Talán ők is, ahogy a nézők többsége valami újat és maradandót várt, ehelyett kapott egy digitális orgiát, ami szép-szép, de láttunk már olyat is, ahol a látványelem történettel is párosul. És mindezek mellett, ki volt az a marha, aki ebből folytatást rendelt be?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback