Három évvel a Kívülállók után el is készült a második X-Men-film, ami ugyan messze nem hibátlan, ám valahogy mégis jobban mozog a műfajában és az általa megteremtett univerzumban, mint a nagy előd.
Farkas (Hugh Jackman) meglátogatja azt a kanadai katonai bázist, ahol a Professzor (Patrick Stewart) által felszínre hozott emlékeit alapján „létrehozták” őt, ám ott nem talál semmit sem, így hát visszatér az intézetbe, ahol persze közben zajlott az élet. Jean (Famke Janssen) telepatikus képességei egyre nőnek, és már kezdenek is problémát okozni a nőnek; Pyro (Aaron Stanford) kezdi kellemetlenül érezni magát a „jófiúk” által meghatározott korlátok közt, miközben Vadóc (Anna Paquin) és Bobby (Shawn Ashmore) próbálja érintés nélkül életben tartani kapcsolatát. Eközben persze Magneto (Ian McKellen) műanyagbörtönében csücsül, Mistique (Rebecca Romijn) pedig továbbra és Kelly Szenátor képében él. Ám a viszonylagos idill nem tart sokáig: egy teleportáló mutáns, az Árnyék néven is ismert Kurt Wagner (Alan Cumming) merényletet kísérel meg az elnök ellen, és bár nem jár sikerrel, az általa hátrahagyott nyomok arra utalnak, hogy a mutánsok háborúra készülnek az őket elnyomó emberek ellen. A támadás azonban indokot szolgáltat a mutánsellenes titkosszolgálati ügynöknek, William Strykernek (Brian Cox), akik titokban mutánsokkal kísérletezik, arra, hogy támadást indítson Xavier Professzor iskolája ellen.
Miután a második résznek nem kellett azzal vesződnie, hogy sorra mutatja be a szereplőket – mindössze két új, fontosabb mutáns jelenik meg a filmben, Árnyék és Lady Deathstroke (Kelly Hu), ám ez utóbbi nem személyiségével, hanem veszélyességével tűnik ki –, így több idő jutott a cselekmény kibontására és a karakterek fejlesztésére (meg ilyen szempontból az sem hátrány, hogy amíg az első rész 104, addig a második már 134 perces). Persze nem azt mondom, hogy ezzel a két faktorral tökéletesen bántak volna az alkotók.
Bár nem zavart, sőt, bizonyos szinten élveztem is – főleg mivel Vadóc a kezdetektől fogva az egyik kedvenc X-Men karakterem –, belátom, hogy az ő és Bobby kapcsolatának ilyen szintű boncolgatása a film cselekményének szempontjából nem volt olyan fontos. Másfelől nézve viszont ez a mellékszál, Pyro a többiektől való elidegenedését is beleszámítva, szépen előkészíti a harmadik film egyik történetívét. Karakterrajz szempontjából viszont nagyon tetszett Logan jellemfejlődése, az, ahogy magányos farkasból lassan csapatjátékossá vedlett, gondját viselve a diákoknak.
Ami a történet ívét magát illeti, tetszett a nyitány, a dolgok komótosabb tempójú felvezetése, amit utána pörgős akciójelenetek váltottak fel, a Bobby otthonában játszódó jeletek iróniáját pedig külön élveztem. Emellett viszont úgy éreztem, túl sok játékidőt kapott a „végkifejlett”, amire a játékidő közel harmadát szánták a készítők. Emiatt ezt a jelenetsort kicsit vontatottnak, elhúzottnak éreztem, és néha még a figyelmem is elkalandozott, még úgy is, hogy a Professzor helyzete igencsak idegtépő volt.
Az akciójeleneteket – és úgy alles zusammen a vizualitást – tekintve sokat fejlődött a banda az első rész óta, ahol még sok verekedés, harci jelenet nevetségesen műnek, megjátszottnak tűnt. Itt külön szeretném kiemelni Lady Deathstroke és Logan párharcát, ami remekül lett megkoreografálva, de azért Magneto szökése a börtönből sem volt semmit.
Összességében az X-men 2 sok szempontból nem csak hozta a sorozat első részének színvonalát, hanem meg is haladta azt, kellemes kis szuperhős-akció mozit eredményezve, nem kicsit szívfacsaró végkifejlettel. Most pedig következhet az Ellenállás vége, amit szintén nem láttam évek óta, és így elég homályosak róla az emlékeim, ám mégis valahogy pozitív élményként él benne. No, majd meglátjuk, változott-e a véleményem az évek alatt.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
