Szegény kis X-Men: Evolutionön kultiválódott lelkem eléggé megsínylette ezt a sorozatot. Avagy van, ami olyan rossz, hogy az már jó.
Írnék én itt szívesen egy kis történeti összefoglalót, de sajnos nem igazán tudok, mivel tényleges történetív, nos… Hát, az nem nagyon létezik. Az első rész elején Tony, mivel a Bosszúállók feloszlottak, éppen nagyon unatkozik, mikor is észreveszi, hogy a Vörös Koponya (aki csak úgy random feltűnik) éppen a Kapitánnyal harcol, és nyerésre is áll – sőt, el is porítja a Kapitányt. Ezt látva Tony újra összehívja a csapatot, először azért, hogy bosszút álljanak elesett barátjukért, majd, mikor rájönnek, hogy Steve még életben van, azért, hogy megmentsék őt. Ez persze a második rész végére sikerül is, viszont a Vörös Koponya elmenekül, és onnantól kezdve, M.O.D.O.K.-kal az oldalán új gonosz-csapatot toboroz, hogy legyőzhesse a Bosszúállókat.
Jaj. Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Talán ott, hogy bevallom, az évad feléig jutottam el, mikor is feladtam – pedig esküszöm, hogy én próbáltam szeretni, csak az én ízlésemnek kicsit sok benne a bunyó és kevés az esemény, hogy egyéb problémákról már ne is beszéljünk.
Vegyük mondjuk először a szereplőket. A rajzfilmes Bosszúállók tagjai nagyjából azok, akik a filmekben is, annyi különbséggel, hogy itt még az elején a bandához csapódik Sam Wilson/Sólyom, aki a sztori szerint addig kezdő S.H.I.E.L.D.-ügynök volt. Sam ezen inkarnációja Tony Stark-fanboy (Sólyom-ruháját is tőle kapja), és erősen buzog benne a bizonyítási vágy, miközben meg retteg, hogy nem üti meg a Bosszúálló-mércét. Vele nincs is semmi baj, sőt, jó hogy egy kis diverzitást visz a bandába. Viszont a többiekkel – pontosabban két személlyel – már annál több bajom van, név szerint a Hulkkal és a Fekete Özveggyel.
Az előbbivel az a bajom – és esküszöm, hogy ezt személyes sértésnek veszem –, hogy a sorozat írói egyszerűen megfeledkeztek arról, hogy Bruce Banner létezik. Bruce-nak, a nagyszerű, zseniális pacifista tudósnak se híre, se hamva, van viszont a folyton zöld, és folyton dühös Hulk, aki folyton kieszi a hűtőt, és előszeretettel dobál ki embereket a repülőből. És bár tudom, hogy ez alapvetően egy gyerekműsor, rettenetesen dühít, hogy csak így kiírtak egy intellektüel karaktert, mert nehogy aztán véletlenül megpróbáljuk megértetni a gyerekkel, hogy az ember néha belső harcokat vív, mint ahogy azt sem, hogy valaki lehet egyszerre okos és a Hulk. Szóval emiatt nagyon haragszom.
A másik nagyobb problémám Nathasa, aki bár elméletileg a csapat teljes jogú tagja, mégis csak akkor van jelen, amikor a cselekmény nagyon megkívánja, és így is volt olyan eset, ahol az epizód azzal nyitott, hogy Drakula (egek, Drakula és a bosszúállók, én lehidalok) a hatalma alá vonta, és meg kell őt menteni. Szóval Nat vagy bajban van, vagy nincs sehol sem (az első szezon első felének nagyjából a feléből hiányzott, ami már csak azért is zavart, mert rajta kívül nincs egyetlen női karakter sem a sorozatban), viszont ha jelen van, és nem is kell megmenteni, akkor belátom, hogy badass.
A többi karaktert ennyire részletekbe menően nem elemezném – maradjunk annyiban hogy gyenge, egydimenziós karikatúrái MCU-s verzióiknak –, hanem inkább rátérnék arra, hogyan is néz ki egy epizód: általában rögtön bedobnak minket a dolgok sűrűjében, ami legtöbbször annyiból áll, hogy a semmiből feltűnik valami random ellen (mondom, ameddig láttam, addig arra sem volt magyarázat, hogyan köthetett ki a Vörös Koponya a huszonegyedik században), aminek nyomán a huszonegy-két perces játékidőből tizenöt arra megy el, hogy a Bosszúállók vele verekednek, lerombolva fél New Yorkot, vagy azt, ahol éppen vannak. Ehhez jön még úgy öt perc csipkelődés a srácok közt, megspékelve némi gyerekes civakodással és néha vicces, néha erőltetett beszólással. A maradék pár percre pedig jut a tényleges cselekmény, plusz esetleg némi tanulságlevonás. Lehet, hogy a későbbiekben ez változik, de mondom, én nagyjából a tizenharmadik epizódig jutottam el.
Viszont hogy azért mondjuk valami jót is mellette: baromi szép a grafika. Igaz, a háttereket néha elnagyolják, de a karakterek szemet gyönyörködtetőek, és az akciójelenetek is jól néznek ki. Ehhez pedig még hozzájön a képarány folyamatos változtatása, és a képernyő időnkénti felbontása, ami nagyon képregényes hatást eredményez.
Szóval így, a cikk végén tanulságként csak annyit szeretnék levonni, hogy lehet, van akinek bejön ez a fajta cselekményépítés, de én sajnos nem tartozom ezen emberek közé, így hát fájó szívvel passzolom a sorozatot – pedig készen álltam volna valami jó kis minőségi Bosszúálló-kalandra. (Viszont tény, ami tény, idegnyugtató agyzsibbasztásra tökéletes.)
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
