Szerelmem a Marvel iránt még anno az X-Men: Evolutionnel kezdődött, amiből magától értetődően következett a nagyfilmek megtekintése (emlékszem, az Ellenállás végét még pont elkaptam a mozikban, ahová szinte vallásos révületben mentünk barátnőimmel), ám az utóbbi években valahogy nem vettem elő a trilógiát, így hát cikk sem született róluk. Ezt éppen ideje orvosolnom.
A világot megosztja a mutánskérdés: miközben a szóban forgó mutánsok leginkább azt szeretnék, hogy békén hagyják őket, a világ vezető nagyhatalmaim éppen arról készülnek tanácskozni a pár napon belül, az Ellis Islanden tartandó világkonferencián, hogy bevezessék a Mutáns Regisztrációs törvényt. Míg Charles Xavier Professzor (Patrick Stewart), és különleges, mutáns diákoknak fenntartott iskolájának tanárai, Dr. Jean Grey (Famke Jansen), Ororo Munroe (Halle Berry) és Scott Summers (James Marsden) békésen, diplomatikus úton próbálja jobb belátásra téríteni a Szenátust, addig a radikális Magneto (Ian McKellen), a Professzor régi barátja, szélsőséges terv készül, amihez szüksége van a mutánstörvény legnagyobb támogatójára, Kelly Szenátorra (Bruce Davison). Magneto miközben még egyik csatlósát, Kardfogat (Tyler Mane) két másik mutáns után küldi: a múltját nem ismerő, adamantimummal borított csontvázú Logan (Hugh Jackman), és a hozzá csapódott, mutációjával még csak most ismerkedő Vadóc (Anna Paquin) után.
Lehet, hogy tévedek, de nekem ez a film jelenti a modern szuperhősfilmek hajnalát – már csak azért is, mert ez az első Marvel-mozi, amiben Stan Lee cameózik –, a maga minden erényével és hibájával, mert lássuk be, mindkettőből akad elég.
A film rögtön bedob minket a mélyvízbe: némi prológus után Magneto gyermekkoráról és Vadóc képességének ébredéséről máris ugrunk a mutánskérdésre, és emitt nem árt, ha az embernek a mozi megtekintése előtt már van némi segédfogalma arról, nagyjából mi is szokott zajlani az X-Men univerzumban. Ezt leszámítva azonban a történet nem túl bonyolult, és könnyen követhető: a hangsúly egyrészt Magneto tervein, másrészt Logan a többiekkel való viszonyán (védelmező szerepe Vadóc felé, romantikus vonzódása Jean iránt), valamint az ebből adódó konfliktuson van. Ennek, valamint az ehhez társított számos szereplőnek viszont az a hátulütője, hogy több, nagyon is fontos karakter kidolgozatlan és lapos marad.
Viszont ami kiemelten érdekesnek találok a karakterekkel kapcsolatban, és ez nem csak erre a filmre, hanem úgy az egész univerzumra igaz, az Magneto személye, pontosabban az, hogy sokszor látom, hogy az emberek szeretik antagonistaként emlegetni. Szerény véleményem szerint Magneto nem rosszfiú – tulajdonképpen ugyanazon az állásponton áll, mint a Professzor, csak amíg Xavier idealista, ő realista (aminek sok köze van a gyermekkori traumához, hiszen, ne felejtsük el, a Prof jómódú, amerikai család sarja, míg Magneto lengyel zsidó, aki megjárta Auschwitzt), és az X-Men története során nem egyszer láthatjuk is, hogy ez a két vezető személyiség összedolgozik. Röviden: ne írjuk le olyan gyorsan rosszként Magneto karakterét, sőt, bevallom, bizonyos pontokon én még egyet is értek vele.
Ami a film képi világát illeti, jaj, az nagyon ezredforduló – nem csak a jelmezekről beszélek itt, hanem az akciójelenetekről és a CGI-ról. A vizuális effektek sok helyen, mai szemmel, már nevetségesek és gagyik, miközben a verekedések, a mai minőséghez mérve, sokszor már-már komikusan megcsináltnak hatnak – de ez is csak hozzátesz a film szinte már nosztalgikus bájához.
Az X-Men: A kívülállók elkészültekor még igencsak gyerekcipőben jártak a modern szuperhősfilmek, ám a filmet rendezőként jegyző Bryan Singernek még így is sikerült valami olyat alkotnia, ami most, tizenöt évvel később is megállja a helyét a Marvel-mozik nagy csarnokában.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
