Nagy rajongója vagy az Asterix-franchise-nak – a szememben semmi sem veri a Kleopátra-küldetést –, de ha valami nem működik, akkor én leszek az első, aki ezt beismeri. Márpedig az Isten óvja Britanniát! nagyon nem működik.
Cézár (Fabrice Luchini) új célt tűzött ki maga elé: meghódítja Britanniát, és a szigetet lakó barbár népeket. Azonban a britek sem hagyják magukat, így hát Cordelia királynő (Catherine Deneuve) elküldi hű szolgáját, Angoltapaxot (Guillaume Gallienne) a híres gall faluba, ahol a csodaital titkát őrzik, hogy kérjen segítséget. A gallok druidája bele is egyezik, hogy elküld egy hordónyi varázsitalt Britanniába, a hordó mellé kísérőnek pedig odaadja Asterixet (Edouard Baer), Obelixet (Gérard Depardieu), valamint Kishippixet (Vincent Lacoste), a főnök parisiumi unokaöccsét, akit azért küldtek le vidékre, hogy férfit faragjanak belőle. Britanniába érve aztán a kompánia egyik kalandból a másikba keveredik, főleg mikor Kishippixet belezúg Angoltapax mennyasszonyába, Opheliába (Charlotte Le Bon), Obelix pedig annak nevelőnőjébe, Miss Machintosba (Valérie Lemercier). Mindeközben persze Cézár sem tétlenkedik: miután a szenátus megtagadja a hadjárat további finanszírozását, Julius a vikingeket bérli fel, hogy segítsék véghezvinni tervét. A vikingeket azonban csak egyetlen dolog érdekli, méghozzá az, hogy megismerjék a félelmet, miután az szárnyakat ad.
A probléma ott kezdődik, hogy a film két, egymástól teljesen független képregény, az Asterix Britanniában és az Asterix és a vikingek összemosása – ráadásul szeretném megjegyezni, hogy mindkettőből készült már egész jó animációs verzió, sőt, az utóbbiról én is írtam. És ez a kettő önmagában gyönyörűen működik is, összeöntve viszont fájdalmasan szétesik a sztori, és ami még ennél is rosszabb, hogy a cselekmény annyira szeleburdi, annyira megalapozatlan és rosszul ütemezett, hogy szinte végig fogtam a fejemet.
A sorozatra jellemző abszurd humor egy fokkal feljebb emelték ebben a filmben, ez viszont csak ártott a végeredménynek. Volt egy-két poén ugyan, ami betalált, de azok sem azt az őszinte vigyort csalták ki belőlem, amit a korábbi filmek, hanem inkább amolyan „au, ez fájt” hatást értek el. Próbáltam értékelni a kultúrhumort, azt, ahogy a franciák finoman (és néha nem túl finoman) csipkedték az angolokat, de valahogy nem ment, miután ez sem igazán vicces, hanem inkább szánalmas volt.
Az érzelmi szál túlzásba vitt és erőltetett: Asterix és Obelix baráti vívódása – megéri-e nekik ez a barátság? – túlfeszített, és túl komoly a sorozat hangulatához, eközben a romantikus szálak (Obelix és Miss Machintos közt, a szerelmi háromszögről Angoltapax, Ophelia és Kishippix közt) túl sok teret kaptak, miközben pedig nem haladnak sehová sem. Esküszöm, még Asterix dugába dőlt próbálkozásai a csábításra is idegesítettek. Viszont a finom poénkodást arról, hogy Asteirx és Obelixet esetleg élettársi kapcsolatban él, kellemesen progresszívnak találtam.
Fabrice Luchini a széria kétségkívül leggyengébb Cézárja, a többi új szereplő pedig annyira jellegtelen, hogy szinte már nem is emlékszem rájuk. Kishippix szimplán idegesítő, még rajzfilmes párja, Bögyörix igazán édes volt – szóval kár érte. A látványvilágra nagyon figyeltek az alkotók, bár itt is több helyen elvetették a sulykot, főleg mikor a mai angol vizualitást keverték a római korival, valami elég kellemetlen elegyet hozva létre.
Röviden összefoglalva: Nem jött be az Isten óvja Britanniát! Bár a filmnek megvoltak a maga pillanatai, a végtermék értelmetlen, szétesik, és sok helyen túlspilázott. Srácok, tudtok ti ennél jobbat is!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
