Nem titkolom, hogy a Marvel vs. DC csatában én az előbbi oldalt erősítem – például azon kevesek közé tartozom, akit kiráz a hideg Batman gondolatára –, ám az első ránézésre elég vérszegénynek ígérkező, következő szezonos trailer-áradatból ez az egy valahogy kimagaslott számomra, így mikor híre ment, hogy kiszivárgott a pilot, rögtön lecsaptam rá. Hát… Egyelőre a vegyes érzelmek dominálnak.
Kara Zor-Elt (Melissa Benoist), a későbbi Superman unokatestvérét anyja (Laura Benanti) a Krypton pusztulásakor a Földre küldi, hogy vigyázzon a kis Clarkra, a lány hajója viszont elkeveredik az űrben, belerepül a Fantom Zónába, ahonnan csak huszonnégy év múlva kerül ki – továbbra is tizenhárom évesen. Mikor végre a Földre ér, unokatestvére már felnőtt, és nincs szüksége a védelmére. Ezért Superman egy emberi családhoz helyezi a lányt, hogy annak része lehessen abban a normális gyerekkorban, amiben neki is.
Tizenkét évvel később az immár felnőtt Kara Danvers a Catco médiavállalatnál dolgozik a főnök, Cat Grant (Calista Flockhart) asszisztenseként, ám már nagyon kezd elege lenni abból, hogy feladatköre a kávébeszerzésre szűkül, és szeretne már valami figyelemreméltót alkot. Erre lehetősége is támad, mikor a repülőgép, amint nővére, Alex (Chyler Leigh) is utazik, zuhanni kezd – ekkor Kara, évek óta most először, ismét használja az erejét, és megmenti a gépet. Ezután rá kell döbbennie, hogy tetszik neki, hogy hősként ünneplik, így úgy dönt, csak úgy, mint kuzinja, ő is palástot ölt, és megvédi városát a bűnözőktől. Csakhogy, mint hamar kiderül, a repülőgép meghibásodása nem baleset volt, Kara pedig valami sokkal nagyobb és veszélyesebb dolog csöppent bele, mint arra eredetileg számított.
Szóval vegyes érzelmek. Egyfelől tök jó, hogy a képregény/szuperhős filmek-sorozatok adventjének idén immár a második női főszereplő köré épülő sorozattal – és az első olyannal, amiben a főhős szuperképességekkel rendelkezik – találom szembe magamat az elmúlt hat hónapban, ugyanakkor viszont a Supergirlnek, minden erénye ellenére, minden egyes hibába sikerült beleesnie, amibe egy pilot beleeshet.
Először is egyszerűen túl sok eseményt próbáltak belezsúfolni egy negyvenöt perces epizódba – a pilot keretein belül megtörténik a mitológiaépítés, Kara eredettörténete, plusz a főellenség gonosz terveinek masszív felvezetése. Ugyanis bár megtehették volna, hogy csak lazán utalnak arra, hogy Kara nagyobb fába vágta a fejszéjét, mint először hitte volna, a készítőgárda azt az utat választotta, hogy már most, jó előre mindent felvezetnek, a hátborzongató tábornoktól kezdve, a rosszfiúgyűjteményen át, akikből majd kikerülhetnek a heti ellenek, a Földet az idegenektől védő szervezettel bezárólag. És bár megértem, hogy technikailag miért volt erre szükség – mégiscsak tudja a csatorna, mit vesz meg –, az epizódnak ez nagyon nem tett jót. Egyfelől emiatt Kara önkeresése/Supergirl megszületése bele lett sűrítve egy háromperces montázsba, másfelől pedig alig jutott idő a többi karakter kifejtésére.
Mert igen, a Supergirllel nagyjából az a problémám, ami tavaly a Flash-sel is volt: amíg a főszereplő irtó cuki és imádnivaló, addig körülötte szinte mindenki teljes mértékben lapos. Ott van például Kara nővére, Alex – Chyler Leigh-t már a Grace Klinikában imádtam, ezért biztos voltam benne, hogy itt is szeretni fogom a karakterét. Hát nem. Bár az epizód végére mutat egy kis mélységet, és motivációja is egy kicsit jobban érhető, Alex karaktere mégis szétesik, inkonzisztens, és szinte már-már unalmas. Arra viszont volt idő, hogy a készítők megalapozzanak egy szerelmi háromszöget, ugyanis egyszer itt van nekünk Winn (Jeremy Jordan), Kara munkatársa és barátja, a tipikus „srác a szomszédból”, akinek Kara először bevallja, ki is ő, és aki egyértelműen bele van zúgva a lányba, valamint a sármos, Pulitzer-díjas fotós, James „Jimmy” Olsen (Mechad Brooks), akinek már első jelenete olyan egyértelműen úgy lett beállítva, hogy a közönség beleszeressen, hogy az már fáj.
Mert igen, a pilot sokszor nagyon szájbarágósan talál dolgokat – kedvenc témái James vonzereje mellett a „meg tudod csinálni” és az „attól, hogy lány vagy, még lehetsz badass”. A „meg tudod csinálni” természetesen már lerágott csont, ha a kliséket nézzük, és emiatt engem annyira nem is zavart, viszont a lány-dologtól egy idő után már kezdtem tépni a hajamat. Mert a trailer azon ominózus jelenete, amiben Cat kifejti, hogy nincs azzal semmi baj, ha lány az ember, tényleg jó, de utána még vagy ezerszer hallgathatjuk, hogy Kara csak egy lány, aki úgy sem képes semmire. Értem, hogy mire akartak itt rámenni a készítők, csak hát nem igazán jött össze nekik – ahelyett, hogy finoman utalnának a dolgokra, mindent a néző szájába rágnak.
Mindezek ellenére viszont élveztem a pilotot. Kara karaktere lebilincselő, és már most kezd kialakulni némi dinamika a két nővér közt (bár emellett meg teszem hozzá, hogy a készítők mintha félúton megfeledkeztek volna Winről), valamint a nagyobb történetív – bár az is kissé erőltetettnek tűnik – érdekesnek ígérkezik. Meg aztán mondom: női szuperhős.
Összességében: a Supergirl, mint sorozat, érdekes újoncnak ígérkezik, aminek elég fényes jövője is lehet, viszont a Supergirl pilot, minden bája ellenére bőven hagy kívánnivalót maga után. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy még vagy négy hónap van vissza a hivatalos premierig, ameddig még simán átszabhatják a most kiszivárgott epizódot. Szóval, mindent egybevetve, én adnék a szériának egy esélyt.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback