A kissé lapos felvezető részek után a Flash elég nagy meglepetéssel zárja első évadát: egy kifejezetten érdekes és izgalmas epizódot kaptunk, ami még epikus pillanatokban sem szűkölködött. Végre emlékeztettek arra, hogy miért is lehetett megszeretni ezt a sorozatot már az elején.
Az egyik ok a bevállalós történet. A Flash készítői nem rettennek vissza az idő-paradoxontól, mi több, kihasználják a benne rejlő lehetőségeket. A Fast Enough-ban Barrynek megadatik a lehetőség, Dr. Wells által, hogy kaput nyisson az időben és megmentse az édesanyját. Ez azonban azt jelentené, hogy eddigi élete törlődik – sosem kerül Joe-hoz, nem találkozik Ciscoval és Caitlinnel, és talán szupererőt sem kap. Viszont újra egyesítheti a családját. A dilemma persze mindenkit megráz, így érzelmekben igen erős epizódról van szó.
A következő ok, amiért nagyon lehet szeretni ezt a sorozatot, a kiváló casting. Mindenki megkapta a lehetőséget, hogy reagáljon a döntésre, ami Barry előtt áll, így minden színésznek volt esélye csillogni kicsit. Ahogy az első részekben, úgy most is az apák voltak a kedvenceim – Jesse L. Martin és John Wesley Shipp egyszerűen tökéletesen hozzák a karakterüket, és hihetetlenül meghatóak tudnak lenni. Cisco még nem gyűrte a csalódást Wellsszel kapcsolatban, a kettejük közötti feszültség tapinthatósága szintén a színészeket dicséri. És akkor ott van Grant Gustin, aki megint megmutatta, mennyire passzol ehhez a szerephez. Könnyed és humoros stílusa mellett hiba nélkül hozza a karakterdrámát, így Barry vívódását látva nehéz nem a hatása alá kerülni.
A történet fordulatokban sem szenvedett hiányt, amik ráadásul látványosak is voltak – ritkán látunk CGI-t, de akkor legalább szép. Sejthető, hogy Barryék nem ússzák meg simán az idővel való játékot, és tulajdonképpen az sem rossz, hogy a dolog nincs letudva egy gyors vállrándítással, na de ekkora cliffhangert rakni egy évad végére azért lássuk be, gonoszság. Ennek ellenére a készítők ezúttal kifejezetten ügyesen bántak az eseményekkel, kiegyensúlyozott epizódot hozva létre, amiből egyáltalán nem hiányzott a nagy gonosz vs. jó párbaj (bár egy kicsi volt azért), hiszen így is mondhatni világrengető kérdések merültek fel, tökéletesen hozva azt a felfokozott hangulatot, amit egy évadfinálétól vár az ember.
Ki hitte volna, hogy két hihetetlenül erős zárás után az Arrow befejezése lesz a gyengébb, főleg, hogy az utóbbi néhány részben a Flash sem parádézott. Visszatekintve mindkét évadra azt kell mondanom, hogy a crossoverek még mindig magasan kiviláglanak, mert persze minél több a hős, annál jobb. Mindenesetre érdemes nyomon követni az eseményeket, hátha lassan megsokasodnak a Ligás pillanatok!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
