Valahol ennél az évadnál vesztettem el a hitemet a sorozatban, ami azért nagy szó, mert Gene Roddenberry rajongóként élek-halok mindenért, amit a Star Trek atyja megálmodott. Az Androméda elindítója Robert Hewitt Wolfe második évadbeli kiszállása nagy érvágásnak bizonyult, és a széria nem is talált magára soha többé. Avagy, hogyan rontsunk el egy értelmes sci-fi sorozatot felesleges jelenetekkel, logikátlansággal és karakterhibákkal.
Tyr Anasazi (Keith Hamilton Cobb) árulása nyomán Dylan Hunt kapitánynak (Kevin Sorbo) szembe kellett fordulnia saját szervezetével, a Csillagközösséggel, és ennek okán az egész legénysége törvényen kívülivé vált. Tyr ugyanis olyan alkut kötött a Sötétséggel, ami számára kizárólag csak veszteséggel járhatott, ugyanakkor sikerült egyesítenie az összes nietzschei törzset maga mögé. Ez a Sötétség piszkált bele Beka (Lisa Ryder) agyába is, aki szintén Tyr mellé állt, ám Trance-nek (Laura Bertram) sikerült a nőt megmentenie. A Felkelő Androméda legénysége így tovább csappant, és most már egy egyesült Csillagközösség is a nyomukban volt.
Hála Harper (Gordon Michael Woolvett) túlbuzgóságának a magógok tovább fejlődtek, a korábbinál is nagyobb fenyegetést jelentenek a világmindenségre. Ám a Sötétség a Csillagközösséggbe is beférkőzött, így Dylannek és csapatának kívülről kellett megtisztítania az univerzum legnagyobb erejét, ez nem ment volna, ha nincsen Trance, aki végre felfedte valódi kilétét, és egy olyan áldozatot hozott meg Dylanért, amire más nem lett volna képes.
Kissé zavaros a történetleírás, igaz? Nos, azt kell mondjam, hogy az évad pontosan ilyen zavaros, átláthatatlan és logikátlan. A karakterek semmiféle jellemfejlődést nem mutatnak már – maximum Dylan Hunt minden epizódban megcsókol legalább egy nőt –, sőt, olyan tetteket visznek véghez, ami ellentmondásba keveredik a szereplők személyiségével. Gondolok itt Harper ostoba kíváncsiságára, amivel az új magógokat rászabadított a világra – az a Harper, aki végignézte a rokonai halálát a Földön sosem kockáztatott volna ilyet.
Tyr árulása még kapott valamilyen nyakatekert magyarázatot – bár annak is inkább csak azért is szaga van, mint valódi logikája – ám a szereplő kiírása a sorozatból akkor marhaság, hogy nem hittem, képesek lesznek felülmúlni az alkotók – a negyedik évad végén megtudtam, hogy bizony képesek. Az évadfináléban előkerült elmélet, a lélek valódi kora, a paladinok, és az univerzum természete nagy katyvasznak ígérkezett, és persze az is lett belőle. Cliffhanger lévén az ötödik évad elején kerül kibontásra, ám senki se remélje, hogy ez a magyarázat több értelmet ad a végkifejletnek.
Az Androméda egy különleges sci-fi sorozatnak ígérkezett, amiben tökéletesen megfért egymás mellett a tudomány és a varázslat, a szereplők egyedülállóak voltak, jellemfejlődésük pedig igazán szép ívet írt le. Kár, hogy ezt az egészet sutba dobták, és olyan mélyen Dylan-központúvá változtatták át az egészet, hogy ezáltal nézhetetlen lett a show.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
