A klasszikusnak számító Mad Max-trilógia első részének boncolgatása után jöjjön a második felvonás. Ugyan összességében az első film is tetszett, a folytatás még jobban bejött, hiszen a mozinak sikerült levetkőznie azon hibáit, amiket korábban elkövetett, így most már a végeredményül szolgáló másfél órának szinte majdnem minden egyes perce élvezhető volt.
Öt évvel az előző filmben történtek után járunk, eközben azonban Ausztrália helyzete még jobban romlott: a civilizáció hanyatlik, embereket alig látni, éhség és kosz uralja a településeket, ráadásul kőkemény olajválság is tombol, aminek következtében az tud csak fennmaradni, akinek van benzinje. Az aranyat érő folyadékért ölni képesek az emberek, és ez duplán igaz a vidéket uraló huligán motoros banda fejére, Lord Humungusra (Kjell Nilsson), aki csatlósaival terrorban tartja a környező területeken élő másik, sokkal emberségesebb, sárga ruhás csapatot, aminek Pappagallo (Mike Preston) a vezetője. Főhősünk, Max Rockatansky (Mel Gibson) miután épphogy megmenekül Humungusék elől, elfogják Pappagallo emberei, ám a kezdeti nehézségek után ajánlatot tesz nekik: összeáll Pappagallóékkal, hogy közösen legyőzhessék Humungusékat, hogy utána a sárga tábor áttelepülhessen a nyugalmasabb, erőforrásokkal gazdagabb helyre. A főnök egyezséget is köt Maxszel, és közös erővel állnak ki a fekete bőrruhát viselő zsarnokok ellen, akiket nem is olyan egyszerű legyőzni.
Az előző filmnél a dinamikára panaszkodtam, amit akkor tényleg durván el is szúrtak, de szerencsére George Miller és csapata tanult a hibájából. Az országúti harcos immáron sokkal tempósabb, a cselekmény már a nyitójelenettől kezdve hömpölyög, csak ritkán állunk meg kisebb csendes pihenőkre. Eleinte úgy éreztem, hogy ezekből a valóban rettenetesen nyugis szcénákat is lehetett volna még rövidíteni, ám visszagondolva jó döntés volt, hogy meghagyták őket az alkotók, mert ezeken kívül tényleg nem nagyon van időnk pihenésre. Autósüldözésből megint kaptunk bőven, sőt, most még egy nyitott kis helikopter is bekerült a képbe, ami hihetetlenül epicre, és nem mellesleg még kicsit viccesre is sikerült.
Ebben a részben Max szerepeltetésével sem volt gond: ugyan nem mindig ő állt a középpontban, rengeteg emberrel volt esélye kommunikálni és együttműködni, ami kellemes kontrasztot alakított ki az előző moziban felvázolt, kissé „magányos farkas”-mentalitásával ellentétben. Most végre azt is megtudhattuk, miért is kapta „őrült” Max a becenevet, ugyanis ez a férfi, ha kell, fejest ugrik a legnagyobb veszélybe, hogy megmentse mások életét. A másik említésre méltó karakter a Repülő Kapitány (Bruce Spence), aki egy nem túl okos, alattomos, haszonleső alakként kezdi, ám amint megismerkedik Maxszel és Pappagallo bandájával a jelleme egy 360 fokos fordulatot vesz – ezek alapján abszolút megérdemli, hogy a végén a csapat tagja lesz.
Eddigi észrevételeim során ritkán van olyan, hogy a folytatás túlszárnyalja az első részt, ám a Mad Max esetében pontosan ez történt. Ezek után viszont nem tudom, hogy várjam-e, vagy legyek elöljáróban kritikus a harmadik filmmel kapcsolatban.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
