A finn Sonata Arctica feldolgozásokat játszó, majd a Stratovarius stílusjegyeit – egyébként már akkoriban is meglehetősen egyedien – „koppintó” bandaként kezdte immáron csaknem húsz éve, mára már azonban metálszcéna egyik legkiemelkedőbb alakjává nőtte ki magát. A zenekar az utóbbi pár évben többször átesett tagcserén, valamint kisebb arculat- és hangzásváltozáson is, amit a rajongótábor egy bizonyos része nem nézett jó szemmel, sokan el is fordultak tőlük, mindezek ellenére a Sonata Arctica a mai napig stabil lábakon és büszkén áll. Az előbbi tényeket egy elfogulatlan külső szemlélő is látja, amit viszont az elkövetkezendőkben fogok mondani, azok már a megrögzött rajongó szavai. Ugyanis, ezek a finn srácok az én személyes kedvenceim, akik mellett már lassan tizenkét éve kitartok, és ők azok, akik ennyi idő, és a szerdaival együtt kilenc koncertélmény után is fenn tudják tartani a lelkesedésemet zenéjük, és nem utolsósorban saját személyük iránt. Idén májusban egy rövid, ám annál speciálisabb turnéra indult el a nagycsapat, ugyanis tizenöt éves lett debütáló lemezük, az Ecliptica, amit az album újra kiadásával, valamint azzal kívántak megünnepelni, hogy a turné összes állomásán elejétől-végéig eljátszották az Ecliptica számait, egy-két további slágerrel kiegészítve. Ez már önmagában egy kihagyhatatlan alkalomnak számít, és ennek megfelelően a készülődés (és a várakozás) is nagy volt – mint eddig mindig, Tony Kakko és társai most sem okoztak csalódást.
Én személy szerint általában nem lelkesedem az előzenekarokért, főleg, hogyha több van belőlük, ám csodálom is őket, mert sokszor igen nagy nyomás nehezedik rájuk: annak ellenére, hogy a legtöbben nem rájuk kíváncsiak, mégis érdekesnek kell lenniük, különben a közönség még inkább teherként tekint rájuk. A svéd Twilight Force-nak ezt az akadályt elég könnyedén sikerült kikerülnie, mert már a belépőjük rendkívül hatásos volt. A színpad egyik oldalán egy hajó, a dob mögött pedig egy tűzokádó sárkány képét láthattuk, ám ez még semmi a tagok kinézetéhez képest: amikor megjelentek, olyan érzésem volt, mintha hirtelen a Gyűrűk Ura világába csöppentem volna: a dobos úgy nézett ki, mint egy félmeztelen Nazgûl, a basszusgitáros Zsákos Bilbó elveszett rokona is lehetett volna, az egyik gitáros kiköpött Thranduil volt, csak ninja kiadásban (köszönet a kedves szaktársamnak az észrevételért!), az énekes azonban inkább Thorra hasonlított, de rá aztán nagyon – ha kard helyett kalapácsot lóbált volna, amikor fellépett a színpadra, akkor igazi asgardi lehetett volna. Zenéjüket tekintve tipikus harcolós power metált nyomtak, méghozzá remekül.
A következőként fellépő német Freedom Call muzsikájáról már nem tudom ugyanezt elmondani. Ők is a power metál köreiben mozognak, de az ő számaik nekem egysíkúbbnak hatottak, mint Twilight Forcéké. Freedomék azonban nem teljesen ismeretlenek hazánkban, a közönségben voltak szép számmal olyanok, akiket csak az ő rövidke előadásuk érdekelt, ezek a rajongók pedig kedvenc bandájuk showjának idejére betódultak az első sorokba és hihetetlen nagyot tomboltak. A vége felé már azért rám is ragadt valamennyi a fanok lelkesedéséből, és megtetszett a banda zenéje, főleg azok után, hogy Chris Bay megmutatta egy szám erejéig hangjának líraibb oldalát. Freedom Callék is jubilálni jöttek, ugyanis Eternity címre hallgató lemezük megjelenésének tizedik évfordulójára, Sonatáékhoz hasonlóan majdnem teljes egészében eljátszották a szóban forgó albumot, így míg a Twilight Force nagyjából öt szám után lelépett, a Freedom Call majdnem dupla olyan hosszú showt játszott.
Az est fénypontja természetesen akkor jött el, amikor az elsötétült színpadon megjelentek hőn imádott finnjeink és felcsendült először a White Pearl, Black Oceans, majd az X Marks The Spot, a Pariah’s Childon megismert prédikátor által felmondott átkötő szövegekkel kísérve. Engem kissé meglepett, hogy nem rögtön az Eclipticás számokkal kezdtek, de azokra sem kellett sokat várni, hiszen harmadikként jöttek a Blank File pergő dobtaktusai, utána pedig az többi szám, az albumon megszokott sorrendben: a My Land, aminek kapcsán Tony megemlítette, hogy mindig milyen jó érzés nekik visszatérni Budapestre, aztán természetesen az 8th Commandment gyilkos szólamait is hallhattuk. Az első libabőr-keltő pillanat természetesen az egyik legepicebb Sonata-himnusz, Replica alatt következett be, ami után a Kingdom For A Heart–Fullmoon párosra zúztunk. Természetesen eljátszották a Letter To Danát is, amit én valamilyen oknál fogva most hallottam élőben először, és a kezemet a magasban lóbálva vigyorogtam végig az egészet. Ugyanezt tettem az Unopened és a Picturing The Past alatt is, amik közül az előbbi mostanában személyes kedvenccé vált, és a koncerten is nagyot ütött. A legjobban talán a hivatalos dallista utolsó helyezettje, a majdnem nyolc perces Destruction Preventer szólt, ami közel katartikus élmény volt. Ennyi fantasztikus szám mellett én mégis egy olyan dalt vártam leginkább, ami csak az album japán kiadására fért fel bónuszként, és a turné kezdete előtt imára kulcsoltam a kezem, hogy rajta legyen a setlisten, és szerencsére nem feledkeztek meg a srácok sem a létezéséről – igen, a Mary-Louról van szó, ami egy bugyuta kis sztorit mesél el, de én akkor is imádom, és a koncerten is kellőképpen tomboltam rá. Ennyi gyöngyszem hallatán már azt hinné az ember, hogy a srácok itt abbahagyták, de nem, visszajöttek még a színpadra és eljátszották a The Wolves Die Youngot és a Don’t Say A Wordöt – ez utóbbi alatt akkora volt a tombolás, hogy csoda, hogy nem kezdett el hullámzani a Rákóczi híd. Végül a szokásos kis vodkás dalocskával és egy kis karrázási gyakorlattal zárult a több, mint másfél órás show.
Essék pár szó a tagokról is, mert a világ összes dicséretét megérdemlik, még egy rossz napon is. Először is, végre lehetett látni Pasit, aki már az előző turné óta a bandához tartozik, ám a tavalyi koncerten még valahogy számomra nem igazán volt ott, mostanra azonban már érezhetően beépült a csapatba. Ugyan kis szőke ütősünket, Tommyt a koncert alatt nem nagyon lehet látni, mert megbújik gigantikus dobszerkója mögött, a show végén mindig oda szokott jönni a színpad szélére dobverőket hajigálni a közönségnek, és felmutatni a hüvelykujjait – most úgy tűnt, hogy különösen tetszett neki a közönség, mert nagyon vigyorgott, és a szokásos pár darab helyett egy egész maroknyi dobverőt szétosztott. Henkka szokásához híven a saját kijelölt helyén toporgott, nem nagyon mutatva bármiféle reakciót, ám a billentyűszólói olyan fenomenálisak voltak, hogy kis híján átkerültem tőlük egy másik dimenzióba. A szokásossal ellentétben Elias most nem volt annyira aktív, de még így is remekül játszott, és megmutatta, hogy nem csak a Freedom Call gitárosa, hanem bizony ő is tud csukott szemmel gitározni. És végül Tony, a nagybetűs Showman, akinek sajnos ezen a szerda estén nem volt szerencséje, mert betegen kellett helytállnia. Szerencsére annyira nem volt vészes a helyzet, mint 2009-ben, amikor hangszálgyulladással küzdött, most ahhoz képest csak néha csuklott el a hangja és eleinte elspórolta a „magas céket”. Betegsége a viselkedésén is meglátszott, mivel önmagához képest eleinte meglehetősen letörten vonszolta magát a színpadon, de a közönség hatására nagyjából három szám elteltével visszatért a pörgős, bohóckodó énje, sőt, a show felére a hangja is, bár nem volt tökéletes, egész jól helyrejött. Ez a bajom nekem ezzel a csávóval: amikor rosszul énekel sem énekel igazából rosszul. Én nem tudom, hogyan csinálja, de megemelem az összes kalapomat előtte.
A Sonata Arctica 2015-ös koncertje bőven tartogatott pozitív és negatív meglepetéseket is, az utóbbi leginkább a szervezésnek, az időjárásnak (mert ha szabadtéri koncert van, természetesen elered az eső!), valamint Murphy törvényének tudható be. Az összkép azonban, mint eddig mindig, jóra sikeredett, és ez a lényeg. A srácokat nagyon várjuk vissza, és a korábbi tapasztalatok alapján nagyjából egy év múlva viszontláthatjuk őket. Addig is: kezeket a magasba!
Setlist:
Intro
1. White Pearl, Black Oceans
2. X Marks The Spot
3. Blank File
4. My Land
5. 8th Commandment
6. Replica
7. Kingdom For A Heart
8. Fullmoon
9. Letter To Dana
10. Unopened
11. Picturing The Past
12. Destruction Preventer
– encore –
13. Mary-Lou
14. The Wolves Die Young
15. Don’t Say A Word
Vodka song, Outro
(képek: PZsP Photography)
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback