Sokan nem szeretik a retro horrorokat. Okaira csak tippelni tudok, mert minden ismerősöm mást és mást mond kifogásként. De mivel engem még sose riasztott el egy film a kinézete vagy a kora miatt, így nem esett nehezemre megnézni a Démonok Éjszakája (1988) című, erősebb B-kategóriás kis nyalánkságot.
Történetünk Halloween éjszakáján játszódik (mint nagyjából minden második ilyen típusú horror), és Angela (Amelia Kinkade) egy elhagyatott és kísérteties hírnevű házban szervez bulit a barátainak. Judy (Cathy Powedell) eleve nem akar odamenni, de kissé kiéhezett barátja Jay (Lance Fenton) és közös barátaik unszolására mégis megy. A másik buli csapatban ott van Vicces (angolul Stooge) (Hal Havins) Rodger (Alvin Alexis) és Helen (Allison Barron), valamint a hívatlan vendégként betoppanó Sal (Billy Gallo) is akarva-akaratlanul is belefolyik a ház életébe – ami hiába szól csak egy estére, de az sokaknak az utolsó éjszakájuk is lesz.
„Stooge: Csak nem hiszitek, hogy ezt a házat megszállták a démonok?!
Sal: Nem, csak újra elfoglalták.”
Nem kell sokat mondanom arról, hogy mi fog történni szereplőink nagy részével: szépen, egész ügyesen összeválogatott módon a fűbe/padlóba/koporsóba harapnak, hogy aztán démonként visszatérve vadásszanak még élő és józan társaikra. Történet szempontjából tök átlag a film, de a körítés az tetszetős. Az alkotók – bár a fő cselekményszál eléggé sablonos –, de a „köret” esküszöm, még jobban sikerült, mint vártam. Némi pontatlanság azért volt benne: furcsán ható, annyira nem logikus magyarázat a kísértetek és a démonok közötti különbségre, vagy olykor oda nem illő párbeszéd. De, ha azt mellőzük egy nem rossz történetet kapunk, B- kategóriás horrorhoz képest elég jó szereplőkkel.
Ironikus módon a főbb szereplőkből (Judy, Jay) nem hoztak ki többet az átlagnál, Susanne (Linnea Quigley) is csak a kötelező dilis tyúk szintjén ragadt meg – mondjuk ez őt látva érthető is. Aki érdekesre sikeredett az Jay haverja, Max (Philip Tanzini), aki elvileg szintén egy ilyen agyügyileg nem annyira eleresztett tagnak kéne lennie, sokszor mégis ő hoz fel különféle rémlegendákat és szellemvilággal kapcsolatos dolgokat. Abszolút kedvencem azonban Rodger, aki – és ilyet én még szerintem nem láttam horrorfilmben – afro-amerikai létére túléli az egész incidenst, holott mindenki azt várta, hogy legalább másodikként fog elpatkolni.
„Rodger: Menjetek a pokolba, ti mocskos dögök!
Démon: Ma még nem fiacskám! Egyelőre még nem!”
Amit még külön ki kell emelnem, az a zene és a különféle hanghatások voltak: hiába nem volt maga az adott rész különösebben parás, egy hirtelen bevágott zene után a hideg futkosott a hátamon – külön dicséretet érdemel az Angela tánca alatti morbid stílusú, kissé ördögűzős dal, amit már rongyosra hallgattam azóta, hogy először végignéztem a filmet.
Alapvetően jobban tudom szeretni a régi horrorokat, mert bizonyos szinten azért mutatnak egy képet a kor nézőiről, hogy mit akartak látni, és hogy mitől ijedtek meg. A Démonok Éjszakája pedig tipikusan egy ilyen film: kissé perverz és morbid, a logikai bakik is néhol elég nyilvánvalóak, de azt itt leszögezem, hogy a mai felhypolt horrorok 90%-a a közelébe sem ér ennek, vagy a szintén remek 2001-es, Aki bújt, aki nem-nek.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback