Bevallom őszintén, hogy a Mad Max filmeket eddig csak hallomásból ismertem, így nem tudtam, mire számítsak velük kapcsolatban. Azonban most, a franchise negyedik részének közeledtével alkalmam nyílt bepótolni a hiányosságaimat. Ugyan az új mozinak immáron Tom Hardy a főszereplője, de most tegyünk egy kis betekintést abba az időszakba, amikor még Mel Gibson volt a menő!
A jövő Ausztráliájában az anarchia az úr: felfegyverkezett, motoros huligánok járják az utakat és keresik a bajt, akik ellen az MFP (a rendőrség korruptálódott megfelelője) is tehetetlen. Különös veszélyt jelent Night Rider (Vince Gil) bandája, ám, mint azt a nyitójelenetből megtudhatjuk, a bőrruhás vezér egymagában is hatalmas felfordulást tud okozni egy MFP autó elkötésével. Főhősünk, Max Rockatansky (Mel Gibson) azon rendfenntartók közé tartozik, akik próbálják Night Ridert megfékezni, ez egy autósüldözés során sikerül is. A probléma csak az, hogy a bandavezér életét veszti az országúti kergetőzés végén, és a megmaradt tagok bosszút esküsznek az MFP ellen. Kezdésből egy járőrőzés során lesodorják Jim Goose (Steve Bisley) motorosrendőrt az útról, majd felgyújtják a tehetetlenné vált férfit. Jim nem hal meg, teste nagy része azonban csúnyán megég. Max, aki egészen eddig a pillanatig a kilépést fontolgatta, pórul járt társa láttán fejébe veszi, hogy történjék bármi, ő leszámol a huligánokkal. Kezdetét veszi tehát a macska-egér harc, aminek során nagyobb a tét, mint azt Max eleinte gondolta volna.
Rögtön panaszkodással kezdenék. Az a legfőbb bajom ezzel a filmmel, hogy az alkotók nagyon elszúrták az időbeosztást: egy másfél órás moziról van szó, aminek eltelik több, mint a fele, mire megtudjuk, mi is a fő konfliktus. Nem viccelek, nagyjából ötven percet kell várni arra, hogy beinduljon a cselekmény. Nekem nincs bajom azzal, ha egy történetet lassan és óvatosan, lépésről-lépésre építenek fel, de ami sok, az sok. Így hiába tudja a háta mögött hagyni a Mad Max azt a tipikus „régi filmes” érzést (egy-két túljátszott, mai szemmel nézve már-már röhejes jelenetet leszámítva), nem lehet teljesen élvezni a darabos tempója miatt. Én biztosan lecsippentettem volna pár percet a rosszfiúk eléggé hosszúra sikeredett bemutatásából, és többet szerepeltettem volna Maxet, így nem lett volna probléma, ráadásul könnyebben megérthettük volna, miért kapta ezt a címet a film.
Szerencsére azért pozitívumok is adódtak bőven a Mad Maxben, amiből kettőt szeretnék kiemelni. Először is, hiába nyavalyogtam néhány kevésbé fontos jelenet hossza miatt, azt el kell ismernem, hogy kinézetre mindegyik rendkívül epic: az autósüldözések körömrágósan izgalmasak (főleg a nyitójelenetben), a huligánok eleget gonoszkodnak – arról nem beszélve, hogy bőrszerkóik még koszosan is rettenetesen menők, de Maxék MFP-s, testhez simuló egyenruhája szintén remekül fest. Az is meglehetősen tetszett, hogy az alkotók a film első felében könnyed szituációs humorral oldották a disztopikus hangulatot – a kedvencem az volt, amikor a bandagyűlés után az egyik tag vett egy rózsaszín állatkás lufit és odakötötte a motorja kormányához.
A Mad Max közel sem egy tökéletes film, ám mégsem szabad bugyuta régiségnek leírni. Délutáni vagy esti lazsáláshoz, egy jó nagy adag pattogatott kukoricával tökéletes.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback