Tavaly ilyenkor, nem alaptalanul, itt örömködtem, hogy éppen az előbb volt szerencsém a szezon legjobb évadzárójához. Sajnos ezt az idén nem mondhatom, mert bár az S.O.S. nagyon sok szempontból remekelt, egy-két dolog – főleg egy bizonyos dolog –, nagyon keserű utóízt hagyott maga után.
Miután Jiaying végez Gonzalezzel, elszabadul a pokol: bár mindkét oldal igazából menekülni próbál, az Inhumanek még tovább rontják a helyzetet azzal, hogy eltérítenek egy Quinjetet, és belelőnek a saját otthonukba, még inkább a S.H.I.E.L.D. ellen uszítva társaikat. A színjátéknak sajnos Skye is bedől, Mayre támad, akin végül az erejét is használja. Azonban miután elül a csata pora, Skye kénytelen rádöbbenni, hogy valami itt nincs rendjén, aminek kibogozásában, meglepő módon, Raina segít neki. Időközben a Játszótéren Coulson és FitzSimmons sejti, hogy Cal nem csak egyszerű békeajándékként került hozzájuk, hanem inkább trójai falóként – amivel kapcsolatban igazuk is lesz, mikor a Cal által kotyvasztott szerek működni kezdnek, a férfi pedig átváltozik a képregényekből ismert Mr. Hyde-á. Hunter rádöbben, hogy Bobbinak nyoma veszett, amivel egy időben Ward és Kara Spanyolországban tartja fogva a nőt, ahol próbálják rávenni, vallja be, mit tett Kara ellen. A dolgok azonban csak akkor durvulnak el igazán, mikor Jiaying, Gordon, és még pár Inhuman megtámadja Gonzalez hajóját.
Azt előre szeretném jelezni, hogy a banda nagy része tökéletesen lenyűgözött, olyan szinten, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
Mackkel komoly problémáim voltak az évad második felében – értem én a traumát, amin átesett, de akkor is sokszor rasszistának éreztem a megnyilvánulásait, máskor pedig olyan érzésem volt, hogy egymás után hozza a rossz döntéseket, arról nem is beszélve, hogy nem tudtam megbízni benne. Már készen lettem volna arra, hogy a farkasok elé vessem, aztán jött a finálé, ami alatt teljes mértékben megváltotta magát a szememben. Mack menő volt – kibékült Skye-jal, pontosabban annak erejével, becenevet adott neki, mint Fitznek, és csak úgy alles zusammen úgy belevetette magát az akcióba, hogy azt öröm volt nézni.
Aztán Skye, az én drága harcos Inhuman-hacker hercegnőm, most igazán bizonyított – leginkább azt, hogy nagy dolgokra hívatott. Szegényt a finálé első felében rendesen megvezették, és ezért rossz döntéseket hozott – viszont küzdelme Mayjel egyszerűen tökéletes volt, gyönyörűen visszautaltak vele az edzésükre a Who You Really Are-ból –, de onnantól kezdve, hogy rádöbbent, mi is folyik körülötte, végig helyesen cselekedett, akkor is, ha ez legbelül összetörte. Külön piros pont jár az íróknak azért, amiért visszahozták a hackertudományát, utolsó jelenete Callal pedig olyan gyönyörű volt, hogy összetörte a szívemet.
Cal – Cal elég problematikus szereplő volt az évad elejétől kezdve, de ahogy haladtunk előre, úgy volt egyre szimpatikusabbá a nézők számára. Ezt most először úgy tűnt, az írók le fogják rombolni, mikor előhozták belőle Mr. Hyde-ot, ám ennek pont az ellenkezője történt: cal figuráját itt sikerült csak igazán értelmezni, és itt mutattak csak igazán rá az írók, hogy Skye a nagy szívét valójában nem az anyjától, hanem az apjától örökölte. Coulson és Cal jelenetei emellett nagyszerűek voltak, jó volt látni, hogy Skye két apafigurája végre megtalálta a közös hangot.
És ha már Cal, akkor Jiaying: ismét csak magamat tudom ismételgetni, hogy én megmondtam, hogy Jiayingben nem szabad bízni, ám amit a múlt héten láttunk, az lazán eltörpült amellett, ami ebben a részben történt. Itt tört felszínre csak igazán, milyen kevéssé is törődik Jaiying az emberi élettel – a végén már az Inhuman-élettel is problémák voltak –, és hogy mennyire is elborult az elméje. Valamint azt is megtudtuk, hogy különleges képessége nem is annyira baráti, mint eredetileg gondoltuk.
Jiaying mellett most Lincoln is kapott némi extra mozgásteret, meg némi ködfátyolos utalgatást a sötét háttértörténetére, ami egyfelől tetszett, mert jó megmozdulásai voltak, másfelől meg annyira nem örülök neki, mert úgy érzem, ezt arra fogják felhasználni, hogy visszahozzák a karaktert a következő évadban, de ahhoz meg még mindig túl szürke szegény.
A sorozat annak irányába is elég drasztikus lépéseket tett, hogy úgy az utolsó előtt pillanatban szinte minden szétszakított párocskát újra összerántson (Skye-t és Wardot kivéve, de erről majd később). Hunter és Bobbi esete adott, itt Bobbi elvesztésének esélye meghozta Hunter eszét – meg eredményezett pár klasszikus Hunter-beszólást –, egész szép zárlatot adva a shipnek erre az évadra. Két kis jelenet erejéig Andrew is újra feltűnt, és nagyon úgy néz ki, hogy Mayjel felmelegítik a káposztát, aminek én csak örülni tudok, mivel Andrew már első megjelenésekor belopta magát a szívembe – akkor meg pláne örülni fogok, ha a következő szezonban többet foglyuk látni. Ami párossal nem vagyok igazán megelégedve ilyen szempontból, az FitzSimmons – itt gyakorlatilag annyi történt, hogy Simmonsnak, egy év után, leesett, hogy hát neki tulajdonképpen Fitz lehet nem csak barát, és lehet ezirént tenni kéne valamit. Fitz meg gyakorlatilag ugrott, én meg fogtam a fejemet. Jemma randa dolgokat művel ebben a szezonban, olyan dolgokat, amiknek azért súlya van. Én megértem, hogy most rádöbbent, hogy ő szereti Fitzet, én viszont Leótól szeretném kérni, hogy ne játssza a kiskutyát, és ne ugráljon úgy, ahogy Jemma fütyül. Igenis, tessék hagyni, hogy Simmons megdolgozzon azért a kapcsolatért.
És akkor ami tényleg nagyon nem tetszett, és ami nagyon keserűen érintett: Ward.
Vártam a nagy csavart – nem kaptam. Vártam valami magyarázatot arra, hogy mi van Ward és Kara közt, mivel emberek, ez, amit műveltek az utóbbi pár részben, annyira karakteridegen volt, hogy kellett lennie valaminek a háttérben – nem kaptam. A The Frenemy of my Enemy and The Dirty Half Dozen gyönyörű felvezetése után – amit aztán a múlt héten meg egész szépen leromboltak az írók –, a fináléban kiderült, hogy Ward – Kara meg pláne – nem több ágyútölteléknél, egy eszköznél, amivel előrébb lehetett vinni Bobbi karakterét.
Amit Ward ebben a részben művelt, annak egyszerűen nem volt értelme, nem volt íve, nem vezetett sehová. Ez egyszerűen erőszak volt az erőszak kedvéért, az a Ward pedig, akit mi megismertünk, ennél azért kifinomultabb. Pesze, itt lehet vitatkozni – ki is a valódi Ward? Ha engem kérdeztek, a valódi Ward az, aki teljesen megtörten megpróbálta megértetni Skye-jal, hogy miért ezeket a döntéseket hozta a Nothing Personalban, és az, aki a második évad első felében, cellájában sínylődve ígéretet tett Skye-nak, hogy sosem fog neki hazudni. Ezen felül minden rendben van Ward fejében? Dehogy van! Hatalmas nagy gondok vannak Ward fejében, ám ezeket lassan már megoldani kéne, nem tetézni. Még Bobbi is rávilágított ebben a részben, hogy Ward valójában még mindig nem a valódi arcát mutatja a világnak, valamint azt is kerek-perec kijelentette, hogy Ward gyáva – amit amúgy már én is egy éve emlegetek. A pusztításhoz nem kell bátorság – az alkotáshoz kell.
Az pedig, amire Ward utolsó jelenetével utaltak, már bocsánat, de egyszerűen hülyeség. Értem én, bosszúhadjárat meg minden, de az ilyen dolgokhoz akkor is ideológia kell, ami meg Wardnak nincs. Ward elég erősen egocentrikus személyiség, ami már csak azért is vicces, mert szerintem azt a centert még ő is keresi. De mindegy is: ha az utolsó jelenettel arra utaltak, amira szerintem utaltak, akkor az írók jobb lesz, ha ezt átgondolják még egyszer, mert ez így most megmondom, hogy nem fog működni.
A lezárás maga nagyjából a tavalyi mintáját követi: a nagyobb íveket lezárták, pár karaktertől búcsút vettek, miközben más apróbb dolgokat egy-egy nyúlfarknyi jelenetben nagyító alá helyeztek, ezzel emelve ki, hogy milyen nagy szerepet is fognak játszani a következő szezonban. Ilyen dolgok például Ward jövendőbeli tervei, a Kree „szobor”, ami Gonzalez hajóján pihent, egy lehetséges Inhuman szuperhős-csapat – valószínűleg Skye-jal az élen –, meg pár doboz halolaj-kapszula.
Jó volt ez az évad – sőt, lenyűgöző volt ez az évad. Az új részek megtekintése után sokszor kellett megkeresnem az államat a padlón, és ezt nagyon köszönöm. Viszont ez még nem változtat azon a tényen, hogy Ward történetíve az évad második felében sajnos nagyon el lett szúrva, hatalmas ziccerek lettek kihagyva, szegény karakter meg már túlságosan kifordítva. Csak remélni merem, hogy az alkotóbanda a következő évadra kiköszörüli ezt a csorbát, viszont egy dolog biztos – rám továbbra is számíthatnak.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
