Az évadfinálék sorát a Castle folytatja, aminek alkotói igencsak nehéz helyzetbe kerültek az idén: hosszú szezonok óta most először nem lehettek biztosak abban, hogy szeptemberben visszatérhetnek-e a képernyőre. És mivel egy ilyen hosszan futó sorozatot mégsem lehet csak úgy félbehagyni, az íróknak azzal a feladattal kellett szembenéznie, hogy egy olyan epizódot kellett megalkotniuk, ami, ha úgy hozza szükség, funkcionálhat a teljes sorozat lezárásaként, viszont ha zöld utat kap a nyolcadik évad, akkor tudnak belőle építkezni. Szerencsére ezt gyönyörűen sikerült teljesíteniük.
A városon kívül, egy elhagyatott, erdős területen éjszaka egy fiatal lány kirohan az útra, ahol elüti őt egy kamion. Az incidenst balesetnek is minősítenék, csakhogy lány arcán furcsa vágások vannak, amik mintha valami rituálé részei lennének. Castle-nek elég egyetlen pillantást vetnie a holtestre, hogy felismerje ezeket a jeleket – hiszen egyszer látta már őket, mikor tizenegy évesen elveszett az erdőben, és egy nő hullájára bukkant, akit ugyan így csonkítottak meg. Csakhogy azon a napon a kis Richard a gyilkossal, egy porcelánmaszkot viselő férfivel is találkozott, aki megfenyegette, hogy megöli, ha bárkinek is mesél az esetről. Rick pedig beszélt, bár semmit sem ért el vele – viszont ez a nap késztette arra, hogy később krimiíró legyen. Eközben mind Kate, mind Rick, sőt a srácok magánéletében is fontos esemény következik be: Ryan és Espo első közös ügyük tizedik évfordulóját ünneplik, Castle egy rangos írói díjat kap, Beckettet pedig, aki éppen kapitányi vizsgájának eredményét várja, behívják a központba teljesítményi felülvizsgálatra.
Mielőtt belefognék a kis dicshimnuszomba, hogy karakterileg mennyire gyönyörű és tökéletes volt az egész, és, hogy ez lett volna a nagybetűs Vég, milyen kielégítő is lett volna, először hadd hozzak fel egyetlen negatívumot: maga az ügy. Az epizód valódi áldozata ugyanis nem a meggyilkolt nő, hanem ez a történetív, ami a nyolcadik évad bizonytalansága miatt rettentő rövidre lett vágva. Egy ideálisabb szituációban ez a sorozatgyilkos – mivel természetesen egy sorozatgyilkossal állunk szemben – sokkal több játékidőt és mozgásteret kapott volna, mondjuk úgy akkorát, amekkorát 3XK kapott négy évadon keresztül. Így viszont története szinte ahogy elkezdődött, véget is ért, mindenféle lényegibb csavar nélkül – ugyanis abban a pillanatban, hogy találkozunk a valódi gyilkossal, már meg is tudjuk, hogy ő az.
Ám azért mégsem temetném még ezt az ívet: a gyilkos indítékát éppen csak érintettük – saját szájából hallhattuk egy kis monológban –, mint ahogy a módszereit is, és mindkét esetben van azért itt még rendesen kiaknázni való. Teljes mértékben el tudom képzelni, hogy a következő évad valami olyasmi ívvel térjen vissza, ahol kiderül, hogy valami tényleges kultuszról van szó, és hogy nem ez az ember az egyetlen, aki ilyen módszerekkel öl.
Azon felül viszont, hogy a nyomozás kicsit rövidre lett vágva, a hangulatát gyönyörűen sikerült eltalálni. Bár tudtam, hogy most az egyszer biztos pozitív hangvételű vége lesz a szezonnak – amit, mint tudjuk, a többi évadról nem lehet elmondani –, végig borsódzott a hátam, izgultam, és volt, hogy egy kicsit a videót is meg kellett állítanom, hogy kicsit összeszedjem magamat. Sőt, a Castle-nek még az is összejött, amivel mostanában a Grace Klinika is próbálkozott, csak kevesebb sikerrel: az epizódban voltak drámaibb-művészibb, furcsa szűrűvel felvett, vagy éppen belassított jelenetek, amik tökéletesen működtek.
És akkor maga a lezárás. Első sorban a két főszereplőnek akartak valami konklúziót adni, ami Castle esetében egyrészt ennek a gyilkosnak az elfogása, másrészt pedig a díj, amit az epizód végén vett át. Kate-nél ugyanez egy olyan történetív, hát, nem lezárása, hanem inkább valódi elindítása, amit igazából még az előző szezon elején vezettek fel: a nő jövendőbeli politikai karrierje. Erről először egy állítólagos időutazó számolt be – azt állítva, hogy tizenöt évvel a jövőben Kate már szenátor –, ami akkor még inkább csak viccnek tűnt, ennek az évadnak a második felében viszont már kaptunk arra utalásokat, hogy ez lehet, mégis csak össze fog jönni. Ezek közül a legnagyobb lépés természetesen ebben az epizódban következett be, Kate interjúja során a központban, ami egy hihetetlenül erős jelenetben csúcsosodott ki, amiben Kate mindent kiadott magából, amit csak hallani akarhattunk tőle.
A legutolsó jelenet pedig egyszerűen maga tökély, ami hibátlan keretbe foglal mindent, ami eddig történt. Egyfelől kicsit a negyedik falat bontva, kicsit átmenve meta-drámába, már az, hogy a sorozat minden fontosabb szereplője – plusz az alkotópáros, Andrew Marlowe és Terri Eda Miller – ott volt a díjátadón, gyönyörűen kiöltözve, azt a hatást keltette, hogy nem csak a szereplők ünneplik Ricket, hanem a színészek is a sorozatot. Ezen felül maga az egész jelent újra előhívta főleg, de nem kizárólag a pilotot: Michael Connelly szinte ugyanazokkal a szavakkal konferálta fel Ricket a díjátadón, mint tette azt Gina a pilot könyvbemutatóján; előkerült az „always” és a „fogalmam sem volt”, két gyönyörű, visszatérő elem. Az utolsó jelenet egyszerre adott utat a változásnak, és jelentette ki, hogy bizonyos dolgok sosem fognak változni – például ez a banda mindig ott lesz egymásnak, és igen, mindig lesznek gyilkosságok New Yorkban.
A Hollander’s Woods gyakorlatilag minden volt, amit csak kívánhattam – ha ezzel az epizóddal véget ért volna a sorozat, akkor azt mondom, könnyes szemmel, de szívből mosolyogva képes lettem volna elengedni. Ám szerencsére még nem ez a vég, és még kapunk legalább egy évadot, amiben, szintén szerencsére, még mindig látok bőven potenciált. Például, srácok, lassan összehozhatnátok már a Caskett-babát, akivel két évad óta húzzátok a nézők agyát. Ezen gondolkozzatok el egy kicsit, aztán szeptemberben találkozunk!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
