Avagy az ABC megpróbál összehozni még egy Castle-t, csak nem jött össze neki.
Dr. Henry Morgan (Ioan Gruffudd), a New York-i bűnügyi orvosszakértő elég fura figura – folyton flancosan öltözködik, bár nagyon illedelmes, elég magának való, és látszólag mindenhez kitűnően ért, a sportkocsiktól kezdve a műkincsekig. És akkor azt még nem is említettem, hogy halhatatlan – Henry ugyanis a tizennyolcadik század végén született, majd mikor az ezernyolcszáz-tízes években egyszer egy rabszolgaszállító-hajón volt hajóorvos, lelőtték és a tengerbe dobták. Csakhogy Henry túlélte, sőt, azóta nem öregszik, és valahányszor csak meghal, mindig újraéled, azonban ebből már kezd elege lenni, ezért minden erejével keresi a módot, amivel végleg meghalhatna. Így lett a halál megszállottja és New York-i halottkém, aki folyamatosan besegít a rendőrség, és leginkább Jo Martinez (Alana De La Garza) nyomozónő munkájába, miközben nem csak állapotának titkát kutatja, hanem eltűnt kedvesét, Abigailt (fiatalon Mackenzie Mauzy, idősen Janet Zarish) is keresi, aki közel negyven év után a nyolcvanas évek elején hagyta magára.
Igazából erről a sorozatról már két cikk is volt a blogon – ami mindkettő az én tollamból származott –, az egyik a pilotrólról, a másik pedig egy epizódról, ami olyan szinten felhúzott a pontatlanságával, hogy rögtön összerittyentettem róla ezerötszáz szót. Ám most, hogy véget ért a szezon, és vele együtt a sorozat is – hiszen a tegnapi nappal hivatalossá vált, hogy az ABC kaszát adott neki –, itt az ideje, hogy elkészüljön egy átfogó értékelés az évad egészéről is.
Az a szomorú helyzet, hogy a véleményem a pilot óta nem sokat változott a szériáról. A felállásból egyértelmű, hogy a csatorna amolyan Castle-pótléknak szánta – még a Castle-lel együtt promózta is –, megtoldva némi Sherlock Holmes-beütéssel, ám mindez kevés volt ahhoz, ahogy elég néző szívét megragadják a folytatáshoz. Mondjuk ezen annyira nem is csodálkozom, de lássuk csak szépen sorban, hogy miért.
A sorozat fő erőssége mindenképpen az Ioan Gruffudd által megformált Henry Morgan, aki egy tényleg érdekes, szórakoztató, és megfelelőképpen motivált karakter. Igazából ő az egyetlen az egész sorozatban, aki normális hátteret kapott – az eredettörténetén kívül, ami minden epizódban feltűnik flashback formájában, jó mellékszereplőkkel is van megtámogatva: mostohafia, Abe (Judd Hirsch), a maga laza hetvenvalahány évével megragadt a gyermek és a gondviselő szerepek közt, amikhez jön még egy adag háklisság és hedonizmus, ami éppen elég lebilincselővé teszi a karaktert. Abe mellett akit még említésre méltatnék, az Lucas (Joel David Moore), Henry beosztottja a hullaházban, aki bár kicsit furcsa és link alak, de comic reliefnek kiváló.
A rendőrség tagjairól már nem tudok ilyen elismerően nyilatkozni. Jo Martinez lapos – emlékszem, az első részben azt kívántam, bárcsak meghalna, hogy utána kaphassunk egy érdekesebb nyomozót –, és azon kívül, hogy megözvegyült, kiforratlan karakter. Arról nem is beszélve, hogy bár remekül működhettek volna barátként Henryvel, mert emberek, nincs kőbe vésve, hogy egy buddy cop-jellegű sorozat esetében, ahol a páros egyik tagja nő, a másik meg férfi, azoknak össze kell jönnie, a készítők egyszerűen kötelességüknek érezték, hogy erőltessék a romantikus szálat kettejük közt. Nem kellett volna. A másik két fontosabb karakter a rendőrségről, Martinez társa (Donnie Keshawarz), valamint az őrsöt vezető hadnagy (Lorraine Toussaint) olyan szinten jellegtelen, hogy egy évad alatt képtelen voltam megjegyezni a nevüket. Azt hiszem, ez sokat elárul.
Ezen kívül az évad folyamán volt két érdekes visszatérő karakter, egy szexuálpszichológus domina, Iona Payne (Hilarie Burton), valamint egy kedélyes és romantikus milliomos (Cuba Gooding Jr.), akiket jó volt nézni, csakhogy mindketten lehetséges szerelmi szálként jelentek meg – az előbbi Henry, az utóbbi Jo számára – ezért sajnos elég hamar távozniuk kellett.
Ami az ügyeket illeti – mivel ugye nyomozós sorozatról van szó –, azok sokszor hagytak kívánnivalót maguk után. Nem egyszer éreztem úgy, hogy a sztori még jó is lehetett volna, ha kicsit magasabbra húzzák a nyomozás ívét, de ez szinte sohasem jött össze. Arról már nem is beszélve, hogy a huszonkét epizód alatt nem egyszer fogtam a fejemet, hogy ilyen sztori már a Castle-ben is volt, csak ott jobban csinálták meg. Viszont fair leszek, és belátom, hogy az évad második felére már kicsit erősödtek a sztorik, bár túl nagy katarzist ott sem tudtak biztosítani. Ám ez sem változtat a tényen, hogy a jelent megtörő visszaemlékezések sokszor pontatlanok (a fájdalmasan New York-i utca, ami a sorozat szerint London, azóta is kísért) és erőltetettek.
Az átívelő történetszálak, az Abigail utáni kutatás és az Adammel való küzdelem már egy fokkal jobb. Ja, igen, Adam – Adam (aki először Adrian Pasdar hangján szólalt meg, később pedig Burn Gorman alakította) egy másik halhatatlan, aki csak egy tízszer idősebb Henrynél, és aki pszichopataként követi a férfit, és macskamódra játszadozik vele, hiszen ideje, mint a tenger, unatkozik, és hogyan jobban szórakoztathatná magát, mint egy másik halhatatlannal? Adam szinte már őrült fixaideálja miatt veszélyes és érdekes, viszont feladatát, hogy rendesen bemutassa a halhatatlanság mögötti mítoszt, nem igazán sikerült teljesítenie – bár az utolsó rész csavarja szép volt.
A Forever egész jó alapötlettel, és nagyon jó főszereplővel operált, csak éppen még így is megmaradt a középszerűség talaján. Talán túlságosan a nagy elődöket akarta majmolni, vagy nem fektetett elég energiát vagy a történetekbe, vagy a karakterekbe – esetleg ez így együtt –, de tény, nem sikerült elég nagyot alkotnia ahhoz, hogy adásban maradjon. És most fájón őszinte leszek: nem fogok könnyeket ejteni érte, bár Henry azért hiányozni fog.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback