Emberek, ezért kellett a rettenetesen vontatott, időben ugrándozó, unalmas duplarész a múlt héten, hogy most meg félbevágjuk az érdekes dolgokat?
Meredith visszatér a Grey-Sloan Memorialba, ahol szinte rögtön nagyon izgalmas eseményre kerül sor: megérkeznek az új gyakornokok, akik első túráját a kórházban, pontosabban Webber neki adott beszédét a műtőben szinte minden fontosabb orvos végignézi. Webber dokinak más szempontból is fontos ez a nap: délután lesz az esküvője Catherine-nel, amire már mindenki szorgosan készülődik. A ceremóniát azonban el kell halasztani, amikor súlyos baleset történik: beszakad egy alagút, számos embert maga alá temetve. Az első sérültek már holtan érkeznek a kórházba, azonban orvosaink még így is kapnak pár kritikus esetet: egy tizenhét éves fiút, akinek szülei nem is tudják, hogy a fiút Seattle-ben van, és akit Hunt gyakorlatilag hibernál, hogy megmenthesse; egy vajúdó kismamát, akinek megrepedt a nyaki gerince, ám addig nem lehet megműteni, amíg meg nem szül; és egy felnyársalódott férfit, aki beszorult a kocsijába, és aki miatt Meredith-nek, Maggie-nek, Ameliának és Aprilnek ki kell mennie a helyszínre.
Az epizód elején rendesen féltem, mivel attól tartottam, folytatódni fog a múlt heti letargia, és továbbnézhetjük meg a szívszaggató, ezeréves bevágásokat Derekről, de szerencsére azokra csak azért volt szükség, hogy felvezessék az új gyakornokokat. Szegények egyelőre elég laposak, kis töltelék-karakterek, akiknek még a nevét se sikerült megjegyeznem, de azért már így is kaptak egy-két jó jelenetet. Akikre érdemes lesz odafigyelni, az egy elég bátor ázsiai származású hölgyemény, és egy nagyon szőke, nagyon kelekótya srác.
Amúgy pedig, ha a néző már lassan kezd besokallni az érzelmi drámából, akkor itt az ideje behozni egy kis vérfürdőt –amit, nagyon helyesen, a sorozat meg is ugrott. Legalábbis az elején én ezt hittem. Az alagút beomlása remek lehetőséget biztosított volna erre, csak úgy, mint anno a vonat- és a kompszerencsétlenség, csakhogy aztán az írók gondoltak egyet, és inkább az lett belőle, mint az előző évad fináléjának gázrobbanásával: nagy füst, kicsi láng. Az előbb emlegetett pár betegen kívül nem sokat kaptunk a tragédiából, ezért az nem is tud minket igazán megérinteni, és a drámai hatást sem fokozza túl.
Helyette viszont mennek az orvosok apró-cseprő személy gondjai: April és Jackson közt nincs minden rendben, amiért haragszom, mert minden problémájuk gyakorlatilag arra az időszakra épül, amit April a fronton töltött az előző epizódban, csakhogy ez baromira nem lett kifejtve, nem kapott elég játékidőt, és ezért lóg a levegőben. Hasonló a probléma Jóval és Alexel is, ahol a fiatal doktornő szinten szeretne kimenni a frontra, csak barátja maradna, amivel szintén az a probléma, hogy a múltkori hatalmas ugrások miatt ennek alig van alapja. Hát igen, ez a hátulütője annak, ha átrohanunk egy éven.
Webber és Catherine közt sincs minden annyira rendben, mint elsőre tűnne, csakhogy ez már az ő esetükben kezd unalmas lenni – van ugyanis egy pont, ahol a „se veled, se nélküled” már egyáltalán nem érdekfeszítő. Ehhez jön még az, hogy nagyon utalgattak arra, hogy valami baj van Maggie szüleinél, de persze nem tudtuk meg, hogy mi, mert kell valami a fináléra is. Viszont amiért jár a piros pont, az az, hogy Amelia végre beszólt Meredith-nek azért, amiért az anélkül kapcsoltatta le Dereket a gépekről, hogy a család többi tagjának szólt volna. Bár, ezért teszem hozzá, ebben a jelenetben meg durva vágási bakik voltak, de hagyjuk.
És akkor végül még egy piros pont: Giacomo Gianniotti. Sekélyes vagyok, tudom, de kicsit megdobbant a szívem, mikor láttam, hogy a sármos olasz-kanadai színész – aki az elmúlt évben feltűnt a Reignben és a Selfie-ben – is a szereplők közt van. Egy új orvosként jelenik meg, aki a baleset áldozataival együtt érkezik a kórházba – miután a helyszínen már segített az ellátásban –, és karaktere már első megjelenésekor kap egy kis csavart. A hírek alapján a színész visszatérő szereplőként lesz jelen a következő évadban, aminek, annak ellenére, hogy maga a sorozat eléggé kihúzta nálam mostanában a gyufát, csak örülni tudok.
Alapjáraton amolyan közepesnek mondanám ezt a részt, ami közel annyi drámát nem tudott behozni, mint amennyit ígért, és ami sokkal jobban funkcionált volna egy duplarészes évadfinálé első feleként, mint így, egy duplarész után, közvetlenül a finálé előtt – ugyanis, természetesen, az írók minden érdekes szálat félbehagytak.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
