Újra itt van a Penny Dreadful, nem kevésbé hidegen és borzongatóan, mint ahogy azt az első évadban megszoktuk. Mina és a vámpírok után azonban új fenyegetések várnak hőseinkre, akiknek persze továbbra is megvan a maguk sötét titka.
Bár a vérszívók egyelőre kikerültek a képből, Vanessa nincs biztonságban. A titokzatos „mester” most másokat küld utána: boszorkányokat. Sir Malcolm hazament eltemetetni a lányát, és látszólag célját vesztette, Ethan pedig egy kis farkasos mókázás után döntene úgy, hogy ideje elmenni, ám a Vanessa elleni támadás hamar újrakovácsolja a csapatot. Mindeközben Victor sikeresen felébreszti Bronát, aki bár Caliban, vagyis a szörny számára „készült”, a doktor is érdeklődni kezd iránta. Mentségére szóljon, hogy Caliban is másfelé tekintget – új munkahelyén megint alkalom nyílhat egy tragikus románcra.
A Penny Dreadful rögtön a nyitóképekkel megmutatja, hogy a hangulat a régi. A vastag hótakaró lepte London sötét tónusokkal és szűrőkkel párosul, így tökéletesen megalapozza a klasszikus, feketecsipkés, viktoriánus horrort. A zene, a kosztümök, mind nagyon a helyükön vannak, így a sorozat látványvilága mondhatni kifogástalan.
Ami a történetet illeti, az első évad feladta magának a leckét, hiszen Mina és a vámpírok vezére meghalt, így most vadonatúj célokra van szükség. Korábban is tudtuk, hogy az egész vámpíros buli mögött egy sötét mester (maga az ördög?) áll, aki meg akarja szerezni magának Vanessát a benne lakozó démonok miatt. Azt viszont nem tudjuk, mennyire szervezett ez a támadás – eddig úgy tűnik, inkább arról van szó, hogy Vanessa fején vérdíj van, és most, hogy a vámpírok elbuktak, a dolog kellően érdekessé vált egy veszélyesebb csoportnak. Bár a boszorkányok támadó formájukban egészen vámpírosan néztek ki, az azért érezhető volt, hogy másféle fenyegetést jelentenek.
A kovent Evelyn vezeti, akit az előző évadban Madame Kaliként ismertünk meg. Korábbi szerepléséhez képest most meglepően karizmatikus volt, a belépője pedig kifejezetten zseniális – a vérfürdő és az a dalocska jó párosítás volt, ráadásul közben gyönyörködhettünk a boszorkányok komor, koponyákkal díszített főhadiszállásában is. Evelyn egy hátborzongató monológot is kapott a memento moriról, és bár a jelenet elég sztereotip, „gonosztevős” jellegűre sikerült, mégis működött.
A boszorkányok feltűnésében Vanessa reakciója volt a leghatásosabb. Végignéztük, ahogy tűzön-vízen átmegy, szemrebbenés nélkül felkutatja a vámpírokat, de amikor ezek a lények megtámadják, eddig sosem látott rettegés lesz úrrá rajta. Nem akarja, hogy a többiek harcoljanak érte, mert úgy érzi, neki már mindegy. Sir Malcolm és Ethan is úgy látta, hogy ez az, ami igazán nyugtalanító. A hangulat akkor hágott igazán a tetőfokára, amikor az epizód utolsó jelenetében Vanessa és Evelyn egyszerre imádkoznak – csodálatos vágások és rongyrázós, old school horror: az ilyen pillanatokért lehet imádni a Penny Dreadfult.
Mindeközben Victor elvan a maga kis világában – ez így volt az első évad elején is, ám akkor a fiatal doktor élete fokozatosan összegabalyodott a többiekével. Most mintha visszaléptünk volna egyet, mert Frankenstein megint csak a szörnyeivel van elfoglalva, bár ez talán érthető. Ami Calibant illeti, vele nagyon nehéz azonosulni, főleg amióta megölte a „testvérét”, így a szenvedése engem nem tud igazán meghatni, de ez alkati kérdés. Mindenesetre remélem, hamarosan megint összeáll a nagy csapat, és Dorian Grayt sem kell sokáig nélkülöznünk!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
