Vajon egyetlen nap alatt át lehet-e élni annyi mindent, ami örökre megváltoztatja egy ember életét?
A korosodó, slampos londoni nevelőnőt, Miss Guinevere Pettigrew-t (Frances McDormand) már sokadik állásából rúgják ki, és éppen emiatt nincs sok esélye arra, hogy újra munkát kapjon. Viszont se pénze, se lakása, ruhája is csak annyi, amennyi éppen rajta van, ezért végső elkeseredésében ellopja egy nő címét a munkaközvetítő irodából, akiről úgy hallotta, nevelőnőt keres. Csakhogy a frivol amerikai énekes-színésznőnek, Delysia Lafosse-nak (Amy Adams) egyáltalán nem dadára, hanem társalkodónőre van szüksége – vagyis pontosabban valaki olyanra, aki segít neki kordában tartani azt a három férfit, akit egyszerre fűz: Nicket (Mark Strong), az erőszakos üzletembert, akinek a lakásában lakik és akinek a klubjában énekel; Philt (Tom Payne), a fiatal és kelekótya musicalrendezőt, akiből egy főszerepet akar kicsikarni, és Michaelt (Lee Pace), a bárzongoristát, az egyedüli embert, aki önmagáért szereti. Delysia szerencséjére Miss Pettigrew-nál jobbat nem is találhatna a feladatra.
A film első ránézésre leginkább egy aranyos kis komédiának tűnik, ahol mindenki megcsal mindenkit, de ennek csak a komikus hatását érzi a néző, a morális vonatkozásait nem. Kicsit olyan ez, mintha egy színdarabot nézne az ember, ezt a hatást még a hosszú, ügyesen kidolgozott szcénák is erősítik. A film elég kevés helyszínen játszódik, és ha egyszer elindul valahol a történet, akkor az sokáig azon a helyen is marad. A színházi hatást erősítendő, szinte még felvonásokra is lehet osztani a filmet, pedig nem is színpadi–, hanem könyvadaptációról van szó, hiszen a forgatókönyv alapját Winifred Watson 1937-es, azonos című regénye szolgáltatta.
De forduljunk csak vissza a vígjátéki elemekhez! Miss Pettigrew a teljes szürkeségből csöppen Delysia színpompás életébe, ahová igazából sosem tud beilleszkedni, bár mindent megtesz, hogy helytálljon. A történet, főleg a film elején, sokat játszik a tévedések erejére: Delysia azt hiszi, Miss Pettigrew a társalkodónő, akit kért, míg Miss Pettigrew abban a hitben van, hogy Phil, akit fel kell ébresztenie, Delysia kisfia, nem pedig egy meztelen férfi a nő ágyában. A szokatlan kezdet után, amit még egy gyors kaland is követ, ami folyamán kicsit összecsiszolódnak, a két nő közt, ellentétes személyiségük ellenére, gyors barátság szövődik.
A humoros, színpompás, és sok helyen romantikus jelenetek mögött azonban mélyebb tartalom is húzódik. Egyrészt szembekerül Delysia élénk, ám megjátszott élete, ahol a nő olyan dolgokat kerget, amikről azt hiszi, boldoggá tennék, miközben pont ezek azok, amik távol tartják őt a valódi boldogságtól. Eközben Miss Pettigrew szürke külseje, és gyengéd, visszahúzódó jelleme, ami szinte láthatatlanná teszi, valódi életbölcsességet rejt, amihez az a cél társul, hogy ne hagyja, mások is annyira egyedül maradjanak az életben, mint ő.
Másfelől a film egésze alatt ott lebeg a közelgő második világháború árnyéka – egészen onnantól kezdve, hogy a film elején egy újságcímlap a háború közeledtét hirdet, odáig, mikor a zárókép alatt, a kép oldalán elsétál két katona. Ezt azonban Delysia és kortársai nem érzékelik, ők csak élik az életüket, ami minél harsányabban, annál jobb, miközben képtelenek felfogni, hogy itt tényleg háború lesz – vagy éppen csak nem hajlandóak ezt elfogadni. A filmben mindössze két karakter van, akik átérzik a helyzet súlyát: Miss Pettigrew és Joe Blomfield (Ciarán Hinds), a női fehérnemű-tervező, akik mindketten átélték az első világháborút, ami alatt súlyos veszteség is érte őket.
Az egész film gyönyörűen van felépítve, remekül egyensúlyozik a könnyed szórakoztatás, a lenyűgöző látványvilág és a mély mondanivaló közt, olyan kérdéseket vetve fel, hogy vajon mit is akarunk valójában az élettől, hogy vajon mi vagyunk-e önmagunk legnagyobb ellensége, és hogy mi a fontosabb, a pénz vagy a szerelem? Mégis, az, ami legjobban szíven ütött, az volt, amit Miss Pettigrew mondott Joe-nak a koktélparti alatt a film második felében, aminek lényege nem más, hogy miközben a felső tízezer játéknak tekinti a szerelmet, megfeledkeznek az őszintén fontos dolgokról.
Egyvalamit azonban nem értettem meg a filmmel kapcsolatban, ez pedig az, hogy miért kellett beletenni a finom, homoerotikus felhangot. Mert bár a történet elég egyértelműen kijelenti, hogy mind Miss Pettigrew, mind Delysia heteroszexuális, vannak olyan jeleneteik, ahol egyértelműen úgy érződik, mintha Delysia tisztában lenne azzal, hogy Miss Pettigrew vonzalmat érez iránta, és mintha erre direkt rá is játszana. Szerintem ez a szál felesleges volt, de ha valaki másképp érzi, keressen meg, szívesen meghallgatnám a véleményét.
A Miss Pettigrew nagy napjától nem pontosan azt kaptam, amit vártam – pontosabban nem is vagyok benne biztos, hogy mit is vártam. De a lényég a lényeg, nagyon tetszett ez a film a maga humoros életigazságaival, és éppen ezért meleg szívvel ajánlom mindenkinek.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
