„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elvarázsolt erdő. Ott élt az összes mesealak, akit ismerünk. Vagyis… akikről azt hisszük, hogy ismerjük. Egy nap csapdába estek egy olyan helyen, ahol ellopták tőlük történetük boldog befejezését. A mi világunkban…”
Emlékeztek Hófehérke és a hét törpe varázslatos történetére? Esetleg Hamupipőke, Csipkerózsika, vagy Piroska és a farkas meséjére? Talán gyermekkorotokból visszaderenghet Pinocchio, Pán Péter, esetleg a szépség és a szörnyeteg legendája, amin szinte mindannyian felnőttünk. Emlékeztek, ki volt a hős, és ki a gonosztevő? Rémlik még, hogyan győzedelmeskedett a jó a gonosz felett? Remek, akkor most fogjátok meg az egészet, és tegyétek el egy időre, mert olyan történetet mutatok nektek, mely megváltoztat mindent, amit eddig hittetek a meseszereplőkről!
Képzelj el egy világot, ahol minden ismert mesekarakter egy helyen él. A világaik és történeteik egymásba nyúlnak. A hercegnők együtt mennek bálba, a hercegek jó pajtások, a varázslat pedig megszokott és mindennapos. Ez a hely nem más, mint az Elvarázsolt Erdő. Itt él Hófehérke (Ginnifer Goodwin) és az ő Daliás Hercege (Josh Dallas), akik épp az esküvőjüket tervezgetik a legnagyobb békességben. Azonban, ha van Hófehérke, kell lennie Gonosz Királynőnek is – de még milyen gonosz –, aki nem fogadja el, hogy Hófehérke megszerezte a boldog befejezését, és bosszúból egy olyan átkot szór az királyságra, ami minden meseszereplőt elrepíti egy olyan helyre, ahol nem létezik boldog befejezés. Legalábbis nem nekik… Az átok által egy aprócska emberi városba, Storybrooke-ba (a magyar fordításban Regefalva) kényszerülnek. Látszólag egy egyszerű, hétköznapi városka, aminek van polgármestere, seriffje, van benne fogadó, étterem, kórház, könyvtár, iskola, és minden, amit el tudtok képzelni. Egy apró, békés közösség, mely éli a mindennapi életét, ahol szinte megállt az idő… Vagy így is van?
A középpontban egy kisfiú áll, Henry (Jared S. Gilmore), aki egy vaskos mesekönyvvel a hóna alatt épp Bostonba tart, hogy megtalálja a biológiai édesanyját. Henry nem minden napi kisfiú: teljes szívből hisz abban, hogy amit abban a mesekönyvben olvas, színigaz, és ahhoz, hogy az átkot megtörjék, az ő anyukája a kulcs, akit minden áron meg akar találni. A kissrác végül eljut hozzá, egy gyönyörű, bátor nőhöz, aki emberek körözött személyek felkutatásával és óvadékbehajtással foglalkozik. Igazán rátermett, erős, de mégis végtelenül magányos. Mikor Henry megjelenik, épp a huszonnyolcadik születésnapi muffinján fújja el a gyertyát, és mit kíván? A kívánsága szerint hirtelen belép az ajtaján a múltjából egy fiú, aki abban a pillanatban mindent megváltoztat. Emma (Jennifer Morrison), Henry édesanyja visszaviszi a kisfiút Storybrooke-ba a nevelőanyjához, aki korán sem kedves teremtés, sőt egyenesen gonosz aurája van… A fiú meg van győződve arról, hogy nevelőanyja a gonosz királynő, akit egyenesen utál, és könyörög Emmának, hogy maradjon, mert ő hozza el a változást, és ő képes megtörni az átkot, amivel a gonosz királynő rabságban tart mindenkit.
Az első évadban megismerkedünk a főbb szereplőkkel. Emma, mint a megmentő, aki egész eddigi életében arra a kérdésre keresve a választ, hogy ki is ő, és mi a feladata az életben. Regina (Lana Parrilla) a gonosz királynő, aki arra törekszik, hogy a boldog befejezést csakis ő kaphassa meg, és hogy a város továbbra is az ő keze alatt működjön. Mary Margaretet, vagyis Hófehérkét, aki jelenleg a városi tanító néni szerepét játssza, semmit sem sejtve valódi kilétéről, valamit Davidet, vagyis Daliás Herceget, aki éppen kórházban fekszik, és jó sok részen keresztül kómában marad.
Amint Emma elkezdi életét a városban, úgy indul be Storybrooke története is. Az ott élők szinte mindegyike egy-egy mesehős, akiknek múltja szorosan kötődik a többiekéhez, és szinte mindenki történetében ott szerepel Hófehérke vagy Daliás, és még valaki… Egy rejtélyes fickó, aki ördögi mosolyával, vékony hangú kacajával, és kegyetlen ravaszságával talán az egyik legrémisztőbb, mégis legérdekesebb, legkomplexebb karakter az egész kompániában. „Do we have a deal?”( Akkor megegyeztünk?) – esküdni mernék rá, hogy ezt a mondatot minden egyes szereplő, aki az Elvarázsolt Erdőből vagy a mesevilágból jött, biztosan hallotta már egyszer. Ő Rumpelstiltskin (Robert Carlyle), emberi nevén Mr. Gold, és a lehető legnagyobb bajkeverő hetedhét határon, aki mindenkiből kizsarol valamilyen alkut, persze mindig a saját malmára hajtva a vizet.
A sorozatban párhuzamosan kapjunk az információkat a szereplők mesebéli múltjáról, és láthatjuk miként alakul Emma, Henry, és a többiek sorsa Storybrooke-ban. A két idősík szerintem igazán jó egyensúlyt alkot, kiegészíti egymást, és ha nem is egyből, de később minden kérdésre választ ad.
Mint említettem, ez az évad azzal foglalkozik, hogy bemutatja a főszereplők múltját, miközben elindítja őket egy jelenbéli történetszálon, ahol nincs varázslat, nincsenek meselények, varázseszközök, csak az emberségüket és jellemüket használhatják fel, hogy felvegyék a harcot a gonosszal. S hogy ki is a gonosz? Talán erre a kérdésre a legnehezebb válaszolni. Ez a sorozat elmossa a jó és a rossz közti határokat, itt nem létezik olyan, hogy minden csak fekete vagy csak fehér, hogy valaki csak hős vagy csak gonosztevő. Mindenkinek jó oka van arra, amit tesz, legyen a cél, vagy az annak elérésére szánt eszköz helyes vagy helytelen. Az utat a szereplők választják ki, és az emberi világban eloszlik a varázslatos rózsaszín tündérpor, a nevük semmissé válik, és csak ők maradnak, meg a jellemük, amik az egyetlen tanúbizonyság arra, hogy kik voltak ők korábban.
Miután nagyjából mindenkit megismertünk, és lassan de biztosan alakul a kép a fejünkben, az első nagy problémát a képletben maga a megmentő okozza. Emma egyszerűen túlontúl makacs – nem hiszi el, hogy a történetek Henry mesekönyvében történelem, nem pedig tündérmesék, és nem képes elismerni ezen szereplők létezését. Emma még akkor sem látja az igazságot, amikor az ott van az orra előtt. A kötelesség súlya, ami szerinte csak egy kitaláció, mégis valahol nyomja a lelke mélyén, bár mindenki, aki erről a „badarságról” akarja meggyőzni, őrültnek tartja.
És, hogy kik is az az ők? Itt szeretném bemutatni a két alkotót, Edward Kitsist és Adam Horowitzet. Ez a két ember valami zseniális módon lát át minden egyes szálat – és nem csak az első évadban. Olyan visszacsatolásokat kapunk a harmadik vagy negyedik évadból az elsőre, vagy utalást az elsőből a negyedikbe, hogy az valami félelmetes. Nem tudom, meddig van meg a fejükben a sorozat, de elképesztő mennyi apró kis szál fut a show-ban, és ők mindegyiket képesek koordinálni és átlátni, valamint kitoldani és melléjük fűzni újat, úgy, hogy mind értelmes legyen, és minden kérdésre válaszoljon. Arról a mérhetetlen mennyiségű üzenetről, témáról, teóriáról, és érzelemről nem is beszélve, amit a karakterek és cselekedeteik átadnak. Rengeteg dolgot boncolgat a sorozat, az anyaságtól kezdve a hiten át a barátságig. Szóval bőven adnak beszédtémát minden rajongónak, tanítanak és elgondolkodtatnak.
Így leírva a Once Upon a Time sem úszik kevésbé a tündérporban, mint többi százéves, könyvbéli társai, mégis azt hiszem, a modern világgal vegyített, és az élethű emberi jellemekkel oltott, valósághű mesehősök ugyanúgy példaértékűek és követendő példák, mint elődeik.
És, hogy mi történik a Gonosz királynővel, és hasonlóan fekete lelkű társaikkal? A második évadban kiderül!
Szerző
- Korábbi szerkesztő
Trackback/Pingback