Tarsem Singh már A sejttel és a Zuhanással bebizonyította, hogy egyedi látásmóddal rendelkezik, és bár az előbb említett két film igazi műremeknek minősül, addig a Halhatatlanokról már korántsem tudok ennyire elismerően nyilatkozni. Az elsöprő látványelemek mellé sajnos most nem sikerült lebilincselő történetet írni, és az a legfájóbb, hogy lehetett volna.
Thészeusz (Henry Cavill), a fiatal kőfaragó első kézből tapasztalja meg a világot meghódítani kívánó Hyperion (Mickey Rourke) vérszomját, mikor a kegyetlen heraklioni király a férfi szeme láttára gyilkolja meg édesanyját. Hyperion ádáz seregével egész Hellászt birtokolni kívánja, ám itt nem áll meg hatalomvágya, hanem az istenek uralmára tör. A mondák világában ugyanis létezik egy fegyver, az epiruszi íj, ami képes megölni egy istent is, és ezzel a fegyverrel Hyperion a világ ura lehetne. Ám furfangos módon az íjat Thészeusz találja meg, és a jövőbe látó papnővel, Phaedrával (Freida Pinto) az oldalán elindul, hogy sereget gyűjtve szembeszálljon a zsarnokkal.
Az írók nem vacakoltak az ókori mondavilág megismerésével, így fogták homályos ismereteiket, felcsaptak egy lexikont, és annak segítségével megírták a történetet, mintegy átemelve onnan neveket és skicceket, de valódi személyiségeket, és hátteret már nem adtak karaktereiknek. Ezzel gyakorlatilag egy teljesen új és egyedi mitológiát hoztak létre, ami nekem még tetszett is, hiszen ezáltal vadonatúj perspektívába helyezték Thészeusz történetét.
Ugyanakkor a saját maguk által kitalált történetszálba nem fektettek kellő időt, így az egész lóg a levegőben. A karakterek motivációi gyenge lábakon állnak, maximum Thészeuszé és Hyperioné van komolyabban megtámogatva – hiszen előbbit a bosszú, míg utóbbit a hatalomvágy hajtja –, az persze megint más kérdés, hogy ezeket önmagukban kevésnek tartom. Hyperion kegyetlenkedései mögött az ésszerűtlen brutalitás áll, ám ez nincsen összhangban a világot kegyetlenül leigázó és azon vasmarokkal uralkodó zsarnok szerepével – hiszen ha ilyen szenvedéllyel és értelmetlenül tenné, amit tesz, akkor nem ő lenne a király. A többi szereplő igazi biodíszletként funkcionál a filmben.
Ha a történetért vagy a szereplőkért nem is éri meg megnézni a Halhatatlanokat, a látványvilágért már annál inkább. Singh megint kitett magáért, és egy egyedi színkompozíciót használt munkájában, amit kizárólag ő képes megalkotni. Az istenek teljesen új és egyedi ábrázolásmódja volt a kedvencem, a dühös fiatalokként ábrázolt főistenek hajba kapása, duzzogása és önostorozása igazán valóságossá tette alakjukat. Ezt tökéletesen megtámogatta az aranyozott ruházatuk és páncéljuk, a lenyűgöző sisakjuk, és a velük szembeállított barbár és durva titánok.
A Halhatatlanokban tényleg az a legszomorúbb, hogy egy kis odafigyeléssel sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Azonban így csak a vibráló, színes és stílusos látványvilágot lehet benne értékelni, amire maga Tarsem Singh a garancia.
Szerző

-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!