Újra együtt az eredeti csapat! Igen, erre vártunk már egy éve. Igen, összetörte a szívünket.
Miután Phil kvázi elfogatja magát Bobbiékkal, azok teljesítik a kérését, és összehoznak neki egy találkozót Gonzalesszel, mikor is Coulson ajánlatot tesz a férfinak: miután belső információval rendelkezik arról a HYDRA bázisról, ahová Deathlokot és Lincolnt vitték, egy kis csapattal be akar oda jutni, kimenekíteni a rabokat, és kiiktatni a védelmi rendszert, hogy utána Gonzales jetjei lebombázhassák a helyet – Gonzales engedélyért és segítségéért cserébe pedig megígéri, hogy átadja az idősebb ügynöknek a Szerszámosládát. Gonzales szavazásra bocsátja az ügyet, ahol, döntetlen nyomán, Mayre száll a döntés meghozatalának feladata – ő azonban először szeretne négyszemközt beszélni Coulsonnal, hogy lerendezzen vele pár dolgot. Ezután végre elindulhat a csapat – Coulson, May, Ward, Fitz és Simmons – a sarkköri HYDRA bázis felé. Mindeközben Skye Lai Shiben mindent megtesz, hogy rávegye anyját, hogy az indítson mentőakciót Lincolnért, ám Jiaying ezt megtagadja, mondván, hogy azzal az egész Inhuman közösséget veszélybe sodorná. Azonban Raina egy újabb látomásában látja, hogy az egyetlen, aki megmentheti Lincolnt, nem más, mint Skye, és így végül a lánynak legalább annyira sikerül rávennie Gordont, hogy vigye el őt a Buszra – így Skye pont időben érkezik, hogy csatlakozzon a csapathoz, és az eredeti hatos együtt induljon el közös küldetésére.
Először is: gyászolok. Lelőtték a Buszt! Elterelő hadműveletként, hogy a bázis közelébe jussanak, a csapat feláldozta egykori otthonát, és bár senkinek sem esett baja a gépen, nekem kicsit összetört a szívem. Kicsit? Kit akarok én áltatni? Nagyon. Borzalmas volt látni, ahogy az a kedves repülő felrobban, abba pedig bele sem akarok gondolni, hogy ez az esemény milyen metaforikus jelentéssel bír. Szóval szeretnék egy perces néma csendet kérni a Busz emlékére.
Köszönöm.
Na, szóval, ezen kívül nagyjából wow. Nem azt mondom, az epizód elején kicsit húztam a számat, mert valahogy nem álltak olyan szépen össze a dolgok, bizonyos mozzanatok kicsit erőltetettnek tűntek, máskor meg mintha kicsit nagyot ugrottunk volna. De aztán egy ponton minden ilyen problémán túljutottunk, és onnantól kezdve a remek karakterizáció mindenért kárpótolt.
Kezdjük talán a kedvencemmel: Ward. Grant Ward. Zseniális volt, amit nyújtott. Állítom, hogy ez az az epizód, amikor Ward ténylegesen megkezdte – valószínűleg hosszú – útját, aminek végét a csapat bocsánata jelzi. Kitárta a lelkét; bocsánatot kért; elmondta, azt bánja a legjobban, hogy szétzilálta a csapatot, a családjukat; bevallotta, hogy szerette az együtt töltött időt; számon kérte Coulsonon, hogy átadta őt a bátyjának – és ez mind csak egyetlen jelentben történt! Aztán a küldetés alatt szinte folyamatosan szájalt, szemtelen volt, de mindenkit megvédett, és próbálta bizonyítani, hogy igenis meg lehet benne bízni. Aztán az a szcéna Jemmával… De erről majd később. És végül a telefonhívás Coulsonnal – na, ott majdnem eltört a mécses.
Ugyanis végre megértettem, hogy mit lát Ward Karában: önmagát. Ugyanis Grant ebben a részben mindent megtett, hogy a nőt eljuttassa a S.H.I.E.L.D.-hez, és úgy néz ki, ez is volt a végső célja – mivel így akart Karának segíteni abban, hogy visszataláljon önmagához. Ugyanis a nő valaha S.H.I.E.L.D. ügynök volt, még hozzá jó ügynök és jó ember, és munkája elégedettséggel töltötte el. Csakhogy aztán ezt a HYDRA mind elvette tőle, megfosztotta őt önmagától – viszont Grant biztos benne, hogy Kara megérdemli, hogy kapjon még egy esélyt, hogy visszafogadják. Ám a nő történetében a sajátját látja: ő is szeretett S.H.I.E.L.D. ügynök lenni, hiszen így az a hős lehetett, aki mindig is lenni akart, és a HYDRA ugyanúgy elvette ezt tőle. Viszont tudja – hiszi –, hogy neki már nem jár egy második esély – így hát mindössze Karán keresztül szeretné ezt megélni. És az a legszomorúbb az egészben, hogy ebben annyira biztos, hogy ki is jelentette: nem maradt benne elég jó ahhoz, hogy segítsen a nőnek – csakhogy pont ez a kijelentés bizonyítja, hogy igenis maradt, és azt hiszem, erre lassan Coulson is kezd rájönni, már ha lehet ítélni az arckifejezése alapján.
És akkor Jemma: a karakterben csalódtam kicsit, bár az utóbbi epizódok alapján számítani lehetett erre, az író megközelítés azonban zseniális. Jemma ugyanis beváltotta ígéretét, amit még az évad első felében tett, és megpróbálta megölni Wardot. Nem hirtelen felindulásból. Nem olyan módszerrel, amit esetleg túl lehet élni. Előre megtervezve a lépéseit, megfontolt szándékkal meg akarta gyilkolni őt.
Erre is van egy elméletem, amivel lehet, kicsit túllőttem a célon, de azért megosztom veletek: Jemma valójában nem is Wardot gyűlöli, hanem azt, amit a szemében képvisel. Az eredeti csapatból már mindenki ártott valahogy Grantnak az árulását követően: May a földhöz szögezte a lábát és eltörte a légcsövét; Fitz ideiglenesen megfosztotta az oxigéntől; Coulson átadta a bátyjának; Skye meglőtte őt. Ezek azonban, Coulsont leszámítva, aki viszont közvetve ártott Grantnek, mind a pillanat hevében született döntések voltak. Mindemellett pedig pont Jemma az, aki a legkevesebbet szenvedett Ward árulása miatt, akit a legkevésbé érintett személyesen az ügy. Akkor meg hogy-hogy az ő bosszúja a legkegyetlenebb, leghidegebb?
Azért, mert nem Grant ellen irányul. Anno Jemma, és nem Fitz, döntött úgy, hogy menjenek ki a terepre; Jemma kedvelte azt az életet, aztán jött a HYDRA, és mindent összezúzott körülötte. Már az Only Light in Darknessben is egyértelművé vált: Jemma lába alól kicsúszott a talaj, nem tudja, miért is van ott, ahol, mint ahogy azt sem, hogy maradni akar, kétségei pedig azóta csak nőttek. A HYDRA megfosztotta őt az általa kellemesnek tartott életformától, elvesztette magát, ami személyisége kicsavarodásához vezetett, és ezért okolnia kell valakit – hát okolja Wardot. Biztos vagyok benne, hogy úgy érezte, azzal, ha megöli a férfit, rendbe hozza a dolgokat, és az élet valami csoda folytán visszakerül a megszokott kerékvágásba. Viszont ez nem jött össze, így mindössze annyit ért el, hogy kapott egy szép, nagyon is megérdemelt lelkifröccsöt Wardtól.
Számomra ez a két szál volt igazán nagy az epizódban, de még sok kisebb, nagyon érdekes dolog történt. Jiayingben továbbra sem bízom – valahogy túlságosan kedves és nyugodt ahhoz, hogy minden rendben legyen vele, mellesleg pedig látszólag egyáltalán nem rendítette meg, hogy Lincoln valószínűleg meg fog halni, ráadásul az ő hibájából, hiszen ő küldte oda. Rainának viszont kezd kinyílni a csipája, és van egy olyan érzésem, hogy nem Caltól, hanem tőle kell majd tartanunk a közeljövőben, Lai Shi-fronton.
Hunternek és Macknek volt egy cuki békülős jelenete, aminek nyomán felvetült bennem, lehet, Mack nem is menthetetlen – de, hogy visszakapcsoljak egy korábbi témához: Jemma lehet, hogy az. Gonzales megint bebizonyította, hogy „rasszista” – csak hát nála ez a különleges képességű emberek felé irányul –, amitől lassan nyílik a zsebemben a bicska, viszont legalább Bobbi kezd rádöbbenni, hogy lehet, nem a jó oldalon áll, Coulson pedig a maga imádnivaló stílusában gyönyörűen beintett az idősebb ügynöknek. Így kell ezt csinálni, kérem szépen!
Amúgy kronológia szerint ezután az epizód után következik az Ultron kora, és erre már nagyon szép utalásokat is kaptunk, amik gyönyörűen összekötik a filmet a sorozattal. És igen, a Coulson nagy titkán pihenő fátyol is meglibbent kissé, ám még nem eléggé ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mi is az.
És végezetül, bár a filmkészítés technikai oldalához nem értek, hadd emeljek ki egy jelenetet, ahol azért leesett az állam: a küldetés közben Skye egyszer, gyors egymásutánban, leterít vagy fél tucat HYDRA-ügynöket – egyetlen snittben! Az operatőr mintha végig a színésznő háta mögött haladt volna, kicsit olyan érzetet adva a szcénának, mintha egy videojátékban követnénk a főhőst. Már maga a jelenet koreográfiája is gyönyörű volt, de ez a technikai megoldás még nagyszerűbbé tette. Le a kalappal!
Kész, engem ezzel a résszel, érzelmi fronton tönkretettek. Majd’ megszakad a kicsi szívem ezekért a karakterekért, miközben egyre nagyobb titkok derülnek ki, és jön az Age of Ultron, mikor is mind meg fogunk halni. De élvezni fogjuk. Szóval még a jövő hét, aztán jön a dupla részes finálé, én pedig már előre félek.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
