Gyilkossági nyomozásnak egész jó, Castle-epizódnak már kevésbé.
Rick és Alexis Londonba tart, ugyanis Castle-t felkérték, hogy mondjon beszédet a Sherlock Holmes Társaság gálaestjén. Az író nagyon várja már az eseményt, főleg mert lánya is vele tart, azonban még alig szállt fel a repülőgép, mikor Alexis bejelenti, hogy neki más tervei vannak Londonban, ezzel eléggé lelombozva apját. Rick viszont nem lamentálhat sokéig lánya árulásán, ugyanis észreveszi, hogy a repülőgép személyzete elég idegesnek tűnik. Aggodalmában odamegy hozzájuk, hogy megérdeklődje, mi a probléma, mire a személyzet a bizalmába avatja: a légi marsallnak nyoma veszett, és mivel hiányában a gépen lévők közül Rick áll legközelebb bárminemű bűnüldöző szervhez, őt kérik fel, segítsen megtalálni. A férfi hamarosan elő is kerül a raktérből – holtan.
A sorozat itt egy nagyon régi, szinte már elcsépelt motívumhoz nyúlt: klasszikus closed room mysteryvel operált – ahol minden esemény zárt téren belül történik, sem a potenciális veszélyben lévő nyomozónak/ártatlanoknak, sem a gyilkos nincs esélye a menekülésre –, annak minden előnyével és hátulütőjével. Előny, hogy a zárt tér emeli a tétet és a feszültséget – főleg egy repülőgép esetében, ami akár le is zuhanhat, a 9/11 által kiváltott paranoiáról már nem is beszélve –, hátrány viszont, hogy gyanúsítottak köre és a modern nyomozós sorozatokból megismert nyomozati módszerek ebben az esetben igencsak limitáltak.
Ez mondjuk meg is érződött a történeten. Mert bár most az egyszer – a gyenge mellékszál okán – tényleg szinte csakis a nyomozásra figyeltem, és az le tudott kötni, azért éreztem, hogy a történet kiszámítható. Tudtam például az első gyanúsított esetében, mivel az annyira egyértelműen bűnös volt, hogy a végén úgyis kiderül, hogy valami félreértésről van szó, és valami tökéletesen ártatlan indok áll a háttérben – mondjuk ezt abból is ki lehetett következtetni, hogy még csak a tizenötödik percnél jártunk. A gyilkos valódi kiléte sem tudott igazán meglepni, bár azt meg kell hagyni, hogy az indítékot szépen megcsavarták, és csakis emiatt tudtak minket ennyire megvezetni.
Ami magát a nyomozás menetét illeti, bár szépen megoldották, hogy abban Kate, a srácok és Lanie is részt vegyen – éljen a modern technológia! –, és azért működött a dinamika, kicsit az egész erőltetettnek érződött, ráadásul hiába volt ott Csehov pisztolya egy kígyó formájában, azt nem használták fel. Meg nekem az kicsit csúsztatásnak tűnt, mikor Rick összezúzta egy ceruza belét, azzal levette egy műanyag pohárról az ujjlenyomatot, amit utána lefotózott a telefonjával, átküldte Kate-nek, és az ez alapján ki tudta deríteni, kinek is az ujjlenyomatát szerezték meg. Úgy értem, biztos, hogy ehhez elég egy telefon felbontása? Ettől eltekintve viszont jó volt, ahogy Rick a repülő személyzetével dolgozott – apropó: a pilóta nő volt, és ez valami okból nagyon felvidít –, mint ahogy az is, ahogy Alexis segített az apjának. Ezek mellett pedig rengeteg nagyon megkapó emberi pillanatot láthattunk.
És ha már emberi pillanatok: a mellékszál ebben az epizódban inkább fűszerként, mintsem köretként szolgált. Ez egész nagyjából leredukálódott a nyitó- és zárószcénára, valamint pár apróbb jelenetre. Egyfelől Alexis önállósodását – és apjától ezzel egy időben történő eltávolodását – akarták bemutatni, ahol végül a gyilkosság visszahúzó erőként hatott, másfelől pedig arra mutattak rá több jelenetben is nagyon finoman, hogy mennyire is aggódik Kate a férje miatt. És bár tényleg aranyosak voltak ezek a pillanatok, telefonon keresztül azért még köztük sem működik olyan jól a kémia.
A végítélet: bár kellemes volt az epizód, ebben a témában nem tudott maradandót alkotni. A nyomozás erős hangsúlyt kapott, és bár kiszámítható volt, azért sikerült bele tenni egy-két erős csavart, ám az aranyos mellékszár elsorvadt emellett. Jó volt, jó volt, de ennél azért valami harsányabbat várok ettől a sorozattól.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
