Ó, minden minőségi szappanoperák istene! Meglett a te akaratod, én pedig elbuktam.
Az év 1912, a Titanic pedig éppen most süllyedt el, rajta a grófi Crawley család egyik kuzinjával, aki egyben a legidősebb lány vőlegénye és a birtok örököse is volt. Ugyanis bár a Crawley család tökéletesen meg van elégedve főnemesi életével, egy nagy problémájuk van, méghozzá az, hogy a birtokot csak férfi örökölheti, nekik meg csak lányaik vannak: a csökönyös és esetenként kifejezetten undok Mary (Michelle Dockery), a háttérbe szorított, kissé szerencsétlen Edith (Laura Carmichael), és Sybill (Jessica Brown Findlay), aki bár egy földre szállt angyal, aggasztóan radikális nézeteket vall – például azt szeretné, hogy a nőknek is legyen szavazati joga. Hogy a birtok el ne vesszen, örökös után kutatva a család felkeresi legközelebbi férfi rokonát, egy távoli unokatestvért – Matthew Crawley (Dan Stevens) azonban egy egyszerű, középosztálybeli ügyvéd, míg anyja (Penelope Wilton) fiatalkorában ápolónőként dolgozott. Mindenesetre a családfő, Robert (Hugh Bonneville) a birtokra hívja a fiút és annak anyját, és felajánlj nekik egy házat a faluban, hogy Matthew megismerhesse a birtokot, ami egyszer majd övé lesz – miközben finoman megindul a szervezkedés, hogy milyen jó lenne, ha Matthew és Mary összeházasodna. Azonban a fiú és anyjának érkezése nagy port kavar, hiszen egyikőjük sem képes igazán beilleszkedni a főúri közegbe, Mrs. Crawley pedig szinte napi szinten csap össze Robert anyjával, Lady Granthammel (Maggie Smith) – aki amúgy a legnagyobb arc a sorozatban.
Ám miközben az ebédlőben folynak a harcok, addig a konyhában sincs minden rendben: a személyzet tagjai ferde szemmel néznek a frissen érkezett komornyikra, a Búr háborúban megsántult Mr. Batesre (Brendan Coyle), a grófné (Elizabeth McGovern) komornája, Mrs. O’Brien (Siobhan Finneran), valamint a lakáj Thomas (Rob James-Collier) pedig egyenesen mindent megtesz, hogy kitúrják a férfit, miközben az egyetlen, aki a kezdetektől meleg szívvel fordul Bates felé, a főszobalány, Anna (Joanne Froggatt). Az inas William (Thomas Howes) szerelmével üldözi Daisyt (Sophie McShera), a szorgos, ám visszahúzódó konyhalányt, miközben a szobalány Gwen (Rose Leslie) titkárnői álmokat dédelget, miközben a főkormonyik Mr. Carson (Jim Carter) próbálja fenntartani a rendet a személyzet közt.
Akármennyire is szépítjük, és húznánk a történelmi sorozat jelzőt, a Downton Abbey akkor is tulajdonképpen nem más, mint egy szappanopera, viszont egy nagyon színvonalasan megcsinált, minőségi, sokszor díjnyertes szappanopera. És bár a műfaj nagyon sok alapvető elemével dolgozik – szerelmi viszály, botrány – még egy ügyeletes homoszexuális is van –, szervezkedés egymás ellen, betegség, halál, és egyszer valaki még kvázi a túlvilágról is visszatér. Viszont legalább ezt baromi jól csinálja.
Nem nehéz megfogni, miben is rejlik a sorozat vonzereje: a csodálatos jelmezekben és díszletekben, a remek színészekben, a magával ragadó narrációban – ami néha eléri, hogy még a legszemetebb karaktert is megsajnáljam –, és abban, hogyan használja fel és építi bele az adott korszak eseményeit és konvencióit a történetébe. Illetve még egy dolgot kiemelnék: a Downton Abbey nem csak a főnemességre fókuszál, és nem is cselédség hányattatott sorsán nyerészkedik – itt a történet szempontjából minden egyenrangú, egy szobalány éppen akkora teret kap, mint egy főúri kisasszony.
Viszont az, hogy ilyen sok karakterrel operál a sorozat, ráadásul elég kevés epizóddal – egy szezon általában nyolc részből áll, plusz egy másfél órás, karácsonyi különkiadásból –, így néha egyes történetszálakat elnagyolnak, a kevésbé fontos dolgokon átugranak. Meg, ha már a kor konvencióiról van szó: az angolos jó modorra hagyatkozva a sorozat sokszor átsiklik bizonyos dolgokon, nulla magyarázatot adva olyan dolgokra, amikbe egy amerikai sorozat egyből ráhajtana. Álljon itt egy példa: Marynek egyszer terméketlenségi problémái akadnak, ami miatt felkeres egy orvost, aki megműti és rendbe hozza, de erről csak az eseménysorozat végével értesülünk – csak úgy, mint Mary férje. Amikor pedig számon kéri a nőtől, hogy miről is volt szó pontosan, Mary szabadkozik egy sort, hogy jólneveltsége nem engedi, hogy ilyen dolgokról beszéljen, még a férje előtt sem; az elégedjen meg annyival, hogy most már minden rendben van. Ez így igazából karakterhű, meg magyarázatot sem kellett adni, hogy mi is van – ami, ha belegondolunk, írói szemszögből nagyon ügyes trükk.
Viszont amennyire finomkodó a sorozat, sok helyen éppen annyira szemét is. Mert például mikor már azt hinnénk, hogy itt minden rendben lesz, most éppen mindenki tök boldog, és semmi baj nem lehet – na, akkor beüt a ménkű. Én speciel a sorozatot édesanyámmal néztem, aki egy ilyen csavar után kijelentette, hogy köszöni szépen, ez annyira szemét volt, hogy nem is szeretné tovább nézni. És ezen felül is van még benne jó pár szappanoperára hajazó mozzanat, de legalább azok is szépen vannak felépítve – csak gondoltam, jobb, ha ezt tisztázzuk.
Minden hibája ellenére jó kis sorozat a Downton Abbey, ami már öt szezont élt meg, míg a hatodik és egyben utolsó majd ősszel kerül a képernyőre. Éppen annyira jó, hogy kisebb függőséget okozzon az embernél, aki erre egyre csak nézi az epizódokat szépen, egymás után – ilyen szempontból még szerencse, hogy relatíve ilyen rövidke.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
